Nagyon szépséges napot Mindenkinek!
Nekem az lesz, ha azzá teszem. Legalább is így szeretném. Aztán ki tudja? Az ezüst - születésnapom. Tegnap este megünnepeltem magam. Női módra. Készítettem egy szépséges oltárt, rátettem minden kincsemet. Az én eddigi alkotásaimat, ajándékokat gyerekeimtől, a hajam fonatát, az első olajfestményemet, mely egy mandala, a dobjaimat, melyet magam készítettem, ékszereket, melyeket a lánykám készített nekem…mindezt egy gyönyörű, vörös brokát-függönyre, az egyik sarokban, itt fent, a bagolyváramban. Meghallgattam a dalaimat és az Évkör-meditációkat, melyek a női lét fontos állomásaira visznek – most már visszafelé is. És van még előre két állomás: a Vérvisszatartás Misztériuma, és a Sötét Anya Misztériuma. Ezek még előttem vannak. Kettő mögöttem, kettő előttem…Most pont delel az élet-horizonton a Napom. És fogyóba tér a Holdam.
Kártyám arra, ami elmúlt, a Jégszívűség lapja volt. Ezt tegnap éjjel húztam. A képen egy jégkockákba fagyott férfi arca tűnik elő. Szeméből szivárvány-könnyek peregnek alá. A könnyek olvasztják a jeget. Igen. Ez volt valóban… A könnyeim, melyeket elsírtam, a sok szomorúság, megolvasztotta jéggé keményedett szívemet. Elgondolkoztam: mi történt, hogy ide jutottam? Hiszen senki, így én sem születtem jégszívűnek! Látom már magam, mintha csak kívülről néznék valakit, aki „nem én vagyok.” Ítéletek nélkül nézem azt a valakit. Magamat. Amíg jégszívvel éltem, minden embert a szerint ítéltem meg, hogy olyan-e, mint én, vagy más-e, mint én. Ha más volt, megsértődtem. Ez ilyen egyszerű. A jégszív fájdalmat okoz. „Isteni önvalómban”. És megtanultam, hogy „lehetsz olyan, amilyen vagy”. Egyúttal kifejlesztettem magamban szép lassan, és bukdácsolva azt a képességet, hogy saját magammal szemben is így vélekedjek. „Lehetek olyan, amilyen vagyok.”
Ma reggel is húztam egy lapot. Ez a Bőség lapja. A képen egy férfi. Nyitott szívvel, laza hassal, és kezében egy Lótusz-virággal, mely a nőiséget jelképezi. Milyen érdekes, hogy mindig is küzdöttem magamban az animus oldalammal. És lám! Két olyan lapot húztam a születésnapomon, melyek egy-egy férfit ábrázolnak, megnyilvánulásuk két, alapvető aspektusában. A magyarázó könyvecske úgy írja, hogy, ha nőként húzom ezt a lapot, akkor az animus oldal felerősödése várható bennem. Én azonban inkább a bennem élő animus útjának kivirágzását látom, mint életfeladatomat. A zárkózott, jégszívűségből, keménységből átúszva a lazaság, tisztelet és megelégedettség tavába. Melyen jól kormányozom hajómat a fizikai szükségletek megteremtése és a spirituális kiteljesedés zátonyai között. Az érzelmek és racionalitás egyenlő erővel hatnak bennem. Igen, így szeretném!
Nagy ajándékom az Élettől, hogy tehetem azt, amit szeretnék tenni. Nagy ajándékom az élettől, hogy azt az érzelmemet, ami ahhoz kötődik, amit éppen csinálok, immár megtanultam szabályozni. Így lettem képes rá, hogy olyan tevékenységeket is elvégezzek, melyekhez egyébként nincs kedvem; hogy akkor is tovább csináljak valamit, ha a kezdetei lelkesedésből fakadó „biztos jó lesz minden” elképzelésem nem teljesül azonnal. Hálás vagyok, hogy megtanulhattam várni, késleltetni, és elengedni. Húsz esztendőt adtam az életemből ennek a folyamatnak, mely mára beérni, kiteljesedni látszik. Így tudom jó szívvel megőrizni a lelki békémet, amikor az élet olyan kihívások elé állít, mint a kölcsönös felelősség-vállalás, ráhagyatkozás. Így tudok békében lenni magamban, hogy lemondok arról, hogy részigazságaimnak (melyek számomra korábban a végső igazságnak tűntek) ne akarjak minden áron érvényt szerezni. Hogy fontosabb legyen számomra maga az emberi kapcsolódás, mint az én részigazságom. Hálás vagyok az életnek, hogy mindezeket megmutatta nekem, és hálás vagyok magamnak, hogy én pedig éltem a lehetőséggel. Ezzel számomra a bőség új dimenziói tudtak megnyílni. A lelki bőség valami olyan, maradandó érték a számomra, melyet hitem szerint nem vihetek magammal, amikor majd távozom, de minden Létező számára átadhatom. Én úgy szeretnék Isten és az Élet szolgálóleánya lenni, hogy nem a magam javát keresem. Kamrámba, csűrömbe nem gyűjtök,és nem halmozok fel érmeket a polcon. Nem akarok halálom után az örök világosságban feredőzni, mintegy életem jutalmául. El is borzaszt: mikor lesz akkor sötét, csend és nyugalom, mikor fogok egy jót pihenni, ha mindig fény van és az angyalok szüntelen tülkölik Isten dicsőségét? A célba érésem akár ma is megtörténhet. És tegnap is megtörténhetett volna. De lehet, hogy holnap lesz néhány olyan pillanatom, amikor örökösen daráló elmém fogságából a teljes nyugalom állapotába kerülök. Voltak már ilyen pillanataim – ezek voltak eddigi életem csúcspillanatai. Ezekből viszont szívesen gyűjtök még. Számomra ez lehet az életem egyik végső értelme és célja. A többi- hogy őszinte legyek -, nem érdekel.
Remélem, hogy az Élet ad még számomra legalább harminc jó évet, amikor elmém és testem birtokában lesz még lehetőségem a saját szememmel visszaolvasni, hogyan vélekedtem az életem céljáról és értelméről ma. Tíz év múlva, húsz év múlva, harminc év múlva. Legyen lehetőségem a számadásra! Ezt kérem a magam számára!
Köszönöm szépen!