Szegény öreg, az ágyban feküdt, már több, mint egy hónapja. Csak nagy néha kelt fel, ha szüksége sürgette, vagy evett pár falatot –egy héten legfeljebb kétszer.
Mint minden évben, idén is eljött a születésnapom. Apám magához hívott, s kért, hogy a pénztárcáját vegyem elő. Nem értettem, hogy mit is akar igazán, hiszen majd az egész nyugdíját odaadta nekem minden hónapban, hogy gazdálkodjak, osszam be. Talán csak egy tízest tett el magának az itókára – mert vizet, csak úgy magába’, azért mégsem ivott. Sokszor tűnődtem, hogy vajon mi tartja még életben, amikor alig eszik valamicskét. Bizony, lehet, hogy a cukros koktél volt a tápláléka, amit magának kavart, amíg a kanalat fel tudta emelni.
Odavittem neki a pénztárcáját, ahogyan kérte, és ő fáradt kezére feltámaszkodva, kinyitotta azt a lapos bukszát. Kivett belőle egy kétezrest, felém nyújtotta. – Tessék! – mondta. Vegyél magadnak valamit a születésnapodra. Én mást nem tudok adni…Itt van, fogd!
Szemeim megteltek könnyel. Meghatódtam, hogy még a nagy indulásra készülve…eszébe jutott, hogy ma van az én 42. napom, hogy azt a havi tizeskét is megcsorbította, csak, hogy adjon valamit nekem…És könnyeztem, mert nem csak éreztem, hanem tudtam, hogy nincs több! Ez volt az utolsó szülinapom apámmal.
Apa különös lény volt. Sosem ölelt csak úgy magához, nem emlékszem, hogy valaha is örömmel ültem volna az ölében, csacsogva valami gyerekes, kislányos szamárságról. Sokszor számomra érthetetlen, alaptalannak tűnő kirohanásai voltak. Volt, hogy rettegtem tőle. S ma is úgy emlékszem rá, mint aki csak a munkában, a házépítésben és a festészetben lelte meg lelke nyugalmát – de sehol, az emberi kapcsolatai között.
A harmadik lánya voltam. Sosem mondta el…hogy vannak nővéreim. Pedig nem ők voltak az igazi szégyenfoltok, hanem a felül maradt múlt, melyhez annyi félelem, szorongás, összevisszaság és bánat szegődött útitársul…
Talán, ha fiú lettem volna – gondoltam néha. Igen, talán a leányságommal van a baj! Igyekeztem fiússá válni. Persze, ezt is csak szűkre szabott keretek között lehetett megtenni. Ha apa szögei bánták a kreativitásomat, nem voltam már jó fiúnak sem…
De már elment…nem azt mondom, hogy mindegy már, hiszen tíz éve…Nem! Ez nem tud mindegy lenni!
Az tőle jövő utolsó ajándék pedig végül is nem a kétezer forint volt, hanem egy álom.
Valahol Amerikában, felhőkarcolók közötti utcán, este sétálok…Jön egy szikár ember, amolyan középkorú. Western csizma, hozzá a bőrkalap, farmer és kockás flanel ing, ahogy kell. Megismerem! Apu! Odamegyek… mit megyek? Vágtatok hozzá! Nyakába ugrom, ölelem, szeretem, és érzem, hogy ő is nagyon szeret engem. S úgy mosolyog, ahogy ebben a másik világban még soha.
Ez volt az érzés, amit magamban hordoztam vele kapcsolatban és róla, vagy inkább egy vágy beteljesülése, hogy így szeretném őt apámnak tudni.
Néha még álmodva emlékezem a ködösen nehéz valóságokra is…Valóságok? Ki tudja, mi itt a valóság? De eldöntöttem, hogy maradok a szebbik álomban: nagyon szeretett engem (is).
Valamit elindít, valamit megpendít, bátorságra ösztönöz, és felelősség vállalásra, ahogyan kimondom ezeket a szavakat:
„Köszönöm az életet, Te vagy az édesapám, és lányodnak tarthatsz engem!”
„Elfogadom az életet, mindazzal együtt, amibe neked és nekem került.”
„Ígérem, hogy csinálok belőle valami nagyszerű dolgot a Te emlékedre!”
(Bert Hellinger: Ima az élet hajnalán részlet)
ps.: Miközben ezen sorokat monitorra véstem, egyre azon járt a fejem, miért pont ma jutottak eszembe ezek a gondolatok, hiszen, az én napom szeptember végén van. Kiszámoltam a párom segítségével. Az eredmény: 52 évvel ez előtt, ma fogantam. +/- 5 nap.
2018. január 17-én.
Ha tetszett a történetem, oszd meg másokkal is!
Kedveld oldalamat itt:www.facebook.com/odatartozom/
Köszönöm, hogy velem utaztál!