Cserkút titkai

Cserkút titkai

"A zsák a hátamon…lyukas! És ahogyan bandukolok, kipotyog belőle a tökéletességre való törekvés, a „mit szólnak majd mások”, az „ő jobb, szebb, okosabb” kövei, és még sok nehéz sárdarab, ami akadályoz abban, hogy spontán legyek, lényemből fakadó, egyszerű, könnyű, és szárnyaló."

 

Ismét a város…leérek a mozgólépcsőn a HÉV-hez. Kevés ember lézeng az aluljáróban. Aprót kotrok elő, hogy vegyek egy jegyet. Az oszlop mögül előbukkan egy alak. Alig veszem ki, nő-e, férfi-e. Fájdalmas, kínos jelenés, akár egy leprás Indiában. A jobb kezét az arca elé tartja, mintha meg akarná védeni magát valakitől, vagy valamitől, ami jobbról támad. Hangja bizonytalan, elhaló. Megállok, csak nézek rá. Várom, hogy mit fog mondani. Először nem hallom…Aztán már igen. Megkönnyebbülök. Csak egy kis pénzt akar. Pontosan nyolcvan forintot kért tőlem. Így adtam neki pontosan nyolcvan forintot. Azt mondta, segítsem ki. Megtettem. Majd tovább léptem a pénztárakhoz. Mondom a kasszás Erzsinek: „jó napot kívánok! Kisegítene egy vonaljeggyel?” Erzsi kuncog az üvegfal mögött. „Hát…, ha ad érte 350,-Ft-ot, …esetleg”. Megkaptam a cédulácskámat, és elköszöntem. Szeretem ezeket a minden érdektől mentes, villanásnyi találkozásokat. Kötődés nélküli pillangótáncot, melyből sebek nélkül léphetünk tovább. Gyönyörű!

Így hát, feltöltekezve a villanásból, tovább sétáltam. Egészen az ital automatáig. Szomjas voltam, de tiszta víz sehol. Csak palackos lónyálak, kávé…Gondoltam, iszom egy teát. Bedobtam néhány zsetont…de vesztettem. A tea helyett csak forró vizet kaptam. Így el kezdtem szürcsölni a forró vizet, s magamban igen jól mulattam. Volt még néhány percem a HÉV indulásáig. Az embereket nézegettem. A peron végén egy első találkozás szemtanúja lettem. Vajon ez is egy sebek nélkül való pillangótánc lesz, vagy mamutok hosszú vándorlása a végtelennek tűnő virágos réteken…aztán meg a jégmezőn? Néztem őket. Fiatalok és szépek. A testük beszélt. A férfi(?) zsebre dugott kézzel áll, két lábon. A nő(?) a méregdrága, kellemesen rózsaszín hacukájában, unalmasan egyforma-rózsaszín lakktáskáját titka és csodája előtt, mint védőpajzsot, két kézzel tartotta. Súlypontját egyik lábára helyezve, mintha már ugrott volna a fiatalember nyakába. Másik lába szinte a levegőben lógott. Micsoda ambivalencia! – gondoltam. Odébb fordítom tekintetem. Nem zavarnám tovább őket. Hát hadd legyen nékik, amit akarnak! Távolabb meglátom a kéregető nőt. Kezét ismét az arca elé tartja…Istenem, vajon hányszor verték meg őt? – tűnődöm. A nő, akit leszólított, beszélget vele. De pénzt nem adott neki. Megpróbálta rávenni a koldust, hogy tegye le a kezét. A koldus azonban akkor ott hagyta őt…Megjött a Hév. Felszállok rá. S indulok haza.

Egy döntéssel, hogy felveszem a hátizsákot. Dolgom van az életben és az élettel. Ezt én választottam. Ez a választott akaratom. Mert, hogy ugyi, van olyan helyzet is, amit nem választottál, aztán mégis van. Vannak olyan zsákok, amit nem akarnánk cipelni, de mégis vinni kell. Az ezzel kapcsolatos tanítások több szintűek. Ha zsákot néha nem is választhatunk, tanítást talán igen. De legalább egy ideológiát hozzá, vagy egy választ egy „miért”-re..Néha segítség, hogy van egy okkal több…Máskor az ok megnyilvánulása nem hoz enyhülést. Az okot olykor nem lehet megváltoztatni, semmivé tenni, de megváltozhat a hozzá való viszonyom (Pál Feri). Egyszer az a program, hogy „kell”, máskor az a program, hogy „egyáltalán nem kell”. És, ha Isten kegyelméből elég egyszerűek vagyunk, akkor az egész ösztönösen megy végbe. Én nagyon irigylem az egyszerűséget. Nem gondolkozni, csinálni. Úgy, ahogyan tudom, ahogyan sikerül. Hej, de vágyom én erre!

A zsák a hátamon…lyukas! És ahogyan bandukolok, kipotyog belőle a tökéletességre való törekvés, a „mit szólnak majd mások”, az „ő jobb, szebb, okosabb” kövei, és még sok nehéz sárdarab, ami akadályoz abban, hogy spontán legyek, lényemből fakadó, egyszerű, könnyű, és szárnyaló. Saját feladatként ismerjem el, amit rám mér az élet, és feladatmegoldásaim legyenek egyszerűek. Legyen vége annak, hogy tökéletesre akarom formálni, de aztán nem megy, és ezért bele…teszek. Annyiban, és ott hagyom! Legyen ennek vége MOST!

Kedvesek! Ez akart lenni a cserkúti beszámolóm. Mi? Hogy nem tudtál meg semmit? Sajnálom! Lehet, hogy személyesen kell tapasztalnod…Pedig tudnék mit mesélni. De az olyan lenne, mint amikor nem látod a szemeddel a szöveget, és elkéred a szemüvegemet, hogy elolvashasd végre, de akkor kiderül, hogy nem tetszik, amit az én szemüvegemen át látsz. Kiderül, hogy mégsem tiszta a kép…vagy csak egyszerűen elhiszed, hogy a tinta fogyott ki a nyomtatóból… Mintáid szerint keresed a felelőst, a bűnöst, a rosszat, a hibásat, az okot…és egyetlen nagy feladat mutatkozik: mindezektől megvédeni magad. A szemüveg, az kérem ott van! Az olvasó és a szöveg között. Nem gyakori, hogy beszélünk róla. Hogy tudatosítanánk magunkban a szemüveget. Sok-sok ember érzékeli az őt körülvevő világot a sokadik érzékével. (Mindenkinek van sokadik érzéke, csak legfeljebb nem használja.) A tévedési lehetőség ott van. 1.) Ettől különleges vagyok; 2.) Azt látom pontosan, ami van. Holott, pontosan azt látom, és annyit, amilyen szemüvegem van rajtam. Az én szemüvegem meg nem biztos, hogy megfelelő a számodra is. Vagy, a te szemüveged másképp torzítja a képet.

Na, és ezért nem mesélek semmit. Mert elmondhatnám, kérem, hogy elvonulásunk záróakkordjaként a bableveskémet a csárdában behunyt szemmel szürcsöltem. Mert nem tudtam eldönteni, hogy ennék, vagy inkább aludnék. Ha nagyon jó mesélő volnék, talán tudnám érzékeltetni azt a valóságomat. De jelenlétet sehogyan sem tudok közvetíteni.

És még sok-sok mindent mesélhetnék az egyidejűségről, az emberi találkozások csodájáról. De vannak állapotok, történések, tanítások, amik örök időkre ezoterikusak maradnak, és annak a közösségnek, vagy egyénnek a titkos kincsei, amit nem tudunk megmutatni másoknak úgy, és azzal a szándékkal, hogy nekik ettől ugyanolyan „jó” legyen. Ez a „jó” azok titka marad, akik együtt voltunk ezen a hétvégén. Nem azért, mert bárki is sajnálná tőled, hanem azért, mert egyszerűen ez a természete. A kis vásárfia, amit hoztam neked Cserkútról, a meghívás: „Gyere”!

Nem gondoljuk, és nem állítom, hogy csak ez, csak most…Kihagyhatatlan, és ha nem, hát biz’a ráfázol, de legalább is valami nagy veszteség fog érni. Sok-sok meghívód van már a polcon. Másoktól, akár máshová, más utakra…Szívből remélem, hogy valamelyik majd megérint egy napon, és felöltöd gúnyádat, és útra kélsz, hogy megtaláld a saját csodádat!

Akkor…zsák fel! És jó utat! Ha előbb nem is, de az EgyPontban majd találkozunk!

AHO!

(A kép a téli elvonuláson készült. Mert a tavaszin valahogy annyira titkosra sikeredtünk, hogy még egy csoportfotót sem csinált senki. :) )