Ösvényem második évkörét kezdtem el. Visszatekintve az első évkör borzalmasan nehéz volt számomra. Nem volt módom minden állomását bejárni, amit nagyon sajnáltam, de most mégis, úgy érzem, hogy nem maradtam le semmiről.
Számos csatát kellett megvívnom saját magammal. Ez jóval nehezebb történés, mint másokkal harcolni. Kaptam egy tálentumot, a munkám gyümölcseként. Ez a türelem tálentuma.
Eltűrni valamit – ezelőtt azt jelentette a számomra, hogy le kell mondanom, hogy össze kell szorítanom a fogaimat, annak érdekében, hogy kibírjam. Ám igazából soha nem bírtam ki semmit. Minden szörnyen fontos volt, főképp a saját igazam.
A saját igazságomról is új képet alkottam. A saját igazságom ezen túl nem mások visszaigazolása alapján válik igazságommá, hanem bennem fejlődik, az enyém – és az is marad. Nincs már rá szükségem, hogy behajtsam másokon bólogatás, egyetértés formájában. Ám, a saját igazságom ezután is fontos lesz nekem. Mindig alakul, mindig változik, csiszolódik. Az én döntésem, hogy lemondok-e a sötét igazságaimról.
Megláthatok, megtapasztalhatok, tudhatok valamit rólad. De nem cél már, hogy megmondjam neked, hogy tudom. Mivel nem akarok uralkodni rajtad. Évek óta mantrázom Anthony de Mello tanítását: „hagyom, hogy az légy, aki vagy, hogy a hajlamaidnak hódolj, hogy úgy gondolkozz, beszélj és cselekedj, ahogyan te jónak látod…stb”, de nem tudtam mégsem alkalmazni. S bizony, rajtakaptam magam azon, hogy a gondoskodásomból felügyelet lett. Az emberek általában szívesen fogadják a gondoskodást, de a felügyelet elől elugranának. Teljesen rendben van ez, és magam is így teszek/tettem.
Cserkúton, az idei téli elvonuláson magot szórtam a hóra. Az a vágyam, hogy – megküzdve az elemek erejével-, ez a kicsiny mag a földbe jusson, és kicsírázzon, szárba szökkenjen bennem. Az enyém volt a tűr-elem. Egy tömegállapotban nem a nyomort éltem meg, hanem a biztonságot. Hálás voltam, hogy ki lehetett menni a szabadba, mert száraz volt az idő. S mikor éjjel, az este elfogyasztott forró menta tea a kijáratnál kopogott, kievickéltem a sötétben, átlépve az embereket, akik tömötten feküdtek a padlón, az ajtóba készített kabátomat leakasztottam, és elhagytam a házat…Kint várt a pengeéles levegő, s a ragyogó fényű, ezüst Hold, mely bevilágította az egész udvart. Kutyám nem akart utánam jönni. Majd bolond lett volna! Még kiszorul a végén! Ezt nem kockáztatta meg. Az együttműködés csodálatos példája, hogy még neki is jutott egy fél négyzetméternyi hely a sok ember között. Elcsoszogtam a ropogós hóban a budiig. Az egész erdő mélyen aludt. Hajnalra a baglyok csőre is befagyott. Nem akartam volna vissza menni. Az a tiszta levegő, a nyugalom, a béke, a Hold, a csend…Inkább kiültem volna a tornácra. De ahhoz kevés volt a vékony zokni. Így aztán, visszatértem a hortyogásba és az állott levegőjű szobába. A kabátomat felakasztottam a szögre, a félfára, majd a fejek és lábak között osonva,visszakuporodtam a helyemre. Örültem, hogy melegben lehetek, és azt hiszem, azonnal visszaaludtam.
Az idei első tálentum neve , ha adnék neki nevet, így hangozhatna: „Helyet Adok a Te Igazságodnak”. Itten jön az anyja neve: „És Meghagyom Neked.”Amikor egy igazság hozzám szól, de nem rólam. Bár fülön csípem magam, hogy ezt még csak most tanulom. Még mindig magamra veszem mások igazságait. És máris meg lehet sértődnöm. Kiváló lehetőség! És ugyancsak kiváló lehetőség volt megtapasztalni, milyen hatással bír, amikor helyet adunk egy saját igazságnak, ugyanakkor nem válunk vele eggyé.
Hmmm. Az is eszembe jutott, hogy mindig arra törekszünk, hogy szorosabbra fűzzük az emberi kapcsolatainkat, egy másik szintre lépve azonban mindenki többet profitálhat abból, ha megtartjuk határainkat. Amikor nem akarlak felügyelni téged, élhetek veled szabadon. Amikor nem akarok mindenáron gondoskodni rólad, megoldani a problémáidat, vonszolni a láncaidat, játszmában élve úgy tűnhet neked, hogy magadra hagytalak. Sebzettségedből kinézve talán nem is gondolsz arra, hogy ebben ott van a bizalmam is. A bizalmam benned, hogy te is képes vagy rá.
A legelesettebb és legsutább felnőtt emberek mögött mindig találhatunk egy önzetlen segítőt, egy gondoskodót és kihagyhatatlanul egy felügyelőt is. Teljesen helyén való reakciója még a legsutább embernek is, hogy a felügyeletből nem kér. Ez az alapja minden emberi játszmának, melyet a hétköznapiságban macska-egér harcnak ismerünk.
Mit jelent ez? Hibás kód lenne bennünk, hogy a segítségnyújtás érték? Most akkor szívtelen leszek, amikor nem nyúlok utánad? És mi lesz, ha a rossz választásod, döntésed, lépésed magával ránt engem is? – Ezeket a kérdéseket vittem magammal a Cserkútba.
A válasz – mint oly sokszor – később jött meg, és még ez sem a végleges kép. A párkapcsolatért egyetemlegesen vállalunk felelősséget. Ez mindaddig hipotézis, míg ÉN nem kezdek el így hozzá állni. Ahhoz, hogy a párom szabadnak érezhesse magát mellettem, nekem szabadságot kell adnom és felelősséget meghagynom. Ugyanakkor közösen megyek bele vele a kockázatba. Talán a „jóban-rosszban” is ezt jelenti. Együtt vagyok veled a kockázatban. És ha jól csinálom a dolgom, hamarosan a párom is tudatos lesz abban, hogy van saját felelőssége…de ha minden más esetre ott egy MasterCard…Vajon mi jóra számíthatok? Ha nem változom, a következő Cserkútra megint ugyanezt a kérdést fogom vinni, és mindaddig, amíg meg nem jön a számomra élhető válasz.
Köszönöm Cserkút Szellemének a gyűrődést, a tanítást, melyet Holló mellett ülve kaptam, minden Kedvesemnek, akikkel együtt gyűrődtünk a téli elvonuláson. Különösen hálát érzek, hogy kutyámat befogadtátok, szerettétek és helyet szorítottatok neki is a melegben. Hiszen nagyon sokan voltunk, egy amúgy sem túl tágas térben. S mégis, elfértünk. Igaz, egyik társunk kint aludt a tornácon, és úgy tűnik, hogy ha be akart volna jönni, már tényleg nem fért volna el. De én biztos vagyok benne, hogy a konyhaasztalt is kihajítottuk volna a tornácra, ha szükség lett volna rá. Mi, harmincketten, nagyon jók voltunk túlélésből, odafigyelésből, jelenlétből. Én így éltem meg, de ne higgy nekem, mert ez pusztán az én igazságom.