Diád unokámmal
Én vagyok itt, aki ír. Az unokámmal töltött meghitt órákról írok. Életem meghatározó órái, amikor együtt vagyunk. Sétálni megyünk. Apró szandálka a lábinkóin. Mint valami fenség előtt-mögött járva, én meghajlított derékkal vezetem. Kis kezei a kezemben. Az összes kaput megnézzük az utcában, hátha nyitva van valamelyik, s lehetne egy kicsit kinyitni, meg becsukni. De mind be van zárva. Ősz van. Egyre több a száraz falevél az utcán. Hirtelen térdre hull a kis herceg. De nincs idő sírni, mert ott van előtte egy száraz levélke. Ha már a földön van, hát utána nyúl. Szétmorzsolja a kezében, aztán szélnek ereszti. Látom őt, ahogyan magába fogadja ezt az élményt. Tovább sétálunk. Megint egy kapu. Felteszem az egyik lábam, úgy kevésbé sajog a derekam. Ő is megpróbálja feltenni a lábát. Emelgeti egyszer, kétszer háromszor, - de nem éri még fel. Látom, ahogyan ezt az élményt is befogadja. Még próbálkozik egy kicsit, aztán abbahagyja. Tovább megyünk. A kutya hoz egy almát. Labdázni szoktunk a lehullt almával, aztán megeszi. Gyümölcs kutya. Kicsikém kacagja, ahogyan a kutya rohan eszeveszetten a guruló pirosság után. Megkóstolná. De elébb rám néz. Kicsit ingatja a fejét, mintha nemet mondana. Látom, hogy most tanulja, hogy nem lehet mindent a szájunkba venni.
Tovább kísérem kis hercegemet. Anyámat látom az út végén. Megszólítom. Látod, anya, itt az unokám. Hát nem csodálatos? Pont olyan, mint az unokád. Pont olyan, mint a fiam. Az én fiam. Emlékezem. Tegnap van talán, amikor itt sétálok vele. Ugyanezen az utcán. Az utcakép ezen a szakaszon az elmúlt harminc évben nem változott. Apró szandálka a lábinkóin. Mint valami fenség előtt-mögött, én meghajlított derékkal vezetem. Kis kezei a kezemben. Az összes kaput megnézzük az utcában, hátha nyitva van valamelyik, s lehetne egy kicsit kinyitni, meg becsukni. De mind be van zárva. Ősz van. Egyre több a száraz falevél az utcán. Hirtelen térdre hull a kis herceg. De nincs idő sírni, mert ott van előtte egy száraz levélke. Ha már a földön van, hát utána nyúl. Szétmorzsolja a kezében és aztán szélnek ereszti. Látom őt, ahogyan magába fogadja az élményt. Tovább sétálunk. Megint egy kapu. Felteszem az egyik lábam, úgy kevésbé sajog a derekam. Ő is megpróbálja feltenni a lábát. Próbálkozik még egy kicsit, aztán abbahagyja. Tovább megyünk. Nem jön a kutya. Mert nincs kutya. Felpillantok a szolgálatból. Anya ott áll a kapuban, s integet, kiabál, hogy kész az ebéd.
Ennyi.