Azt hiszem, az egyik legnehezebb dolog racionális döntést hozni egy ügyben, mely érzelmileg aztán mélyen érint. Amikor racionális döntést hozok, egyszerűen lajstromba veszem a külső és belső lehetőségeimet, azt, hogy mit nyerhetek vele, és azt is, hogy mit veszíthetek, ha minden áron kiharcolom, illetve akkor, ha elengedem.
A köztudatban tudatos döntésnek számít, amit ilyen módon, tehát racionálisan döntök el.
Az ember azonban érzelmekkel is átitatott lény, és ha a racionálisan meghozott döntése fájdalmasan hat az érzelmeire, ezeket a fájdalmakat azonban elnyomja magában, besöpri a szőnyeg alá, akkor valójában nem tudatos, hanem éppen tudattalan döntést hozott, mintegy belső kényszerből. És a továbbiakban cipelni fogja magában az ezzel kapcsolatos, fel nem hozott, meg nem élt, tehát mélyen elfojtott érzelmeit.
Nem tudom, hogyan lehetne megtanulni az embereknek, hogyan hozzanak tudatos döntést nagy horderejű kérdésekben – mint például a gyermekvállalás. Most csak annyi telik tőlem, hogy beszélek itt róla, mi történt velünk, mi történt velem? És hogyan kezeltem azt a helyzetet, amikor feltört bennem a vágy, hogy egy hetedik gyermeknek adjunk életet, mi ketten. (Kettőnknek hat gyermekünk van.)
Két, válással végződött házasság után, amikor a nő, azaz jelen esetben én, már lassan feladom még a lehetőségét is annak, hogy ebben az életben legyen még egy élhető párkapcsolatom, valóságos csodának élem meg, hogy mégis itt van, lehetséges. Mindegy, hogy mely életkorban vagyok szerelmes, ha szerelmes vagyok, nincsenek akadályok, bármi megtörténhet. Még az is, hogy közel az ötvenedik évemhez, ismét várandós legyek. Holott pontosan tudom, hogy már évek óta csak imitt-amott van peteérésem. Az érzelmeinktől lángolva elfantáziálunk arról, hogy milyen szép kislány lehetne ő, hosszú, göndör vöröses-szőke hajával, milyen tehetséges lenne a zenében, a képzőművészetekben – hiszen van kitől örökölnie. Érzelmeinkkel szeretgetjük és kísérjük őt, minden támogatást megadva neki, hogy tehetsége kibontakozhasson. Ezekbe a rózsaszín ideákba csap be a rideg valóság: nekünk nincsenek meg a lehetőségeink arra, hogy mindezeket megvalósítsuk! Jellemzően én vagyok az, aki ezt kimondja, a nő, akit állítólag az érzelmei vezérelnek, és a férfi pedig csak hallgat, és álmodozik tovább.
Amikor ezt kimondom, azzal együtt könnyek törnek elő a szemeimből. És zokogok, visítok, mint egy fiamalac, mert abban a pillanatban mélyen átélem a veszteséget, hogy bizony nem vállalhatok több gyermeket. Nem nevezném akaratlagosnak, hogy így feltörtek bennem az érzelmek. A gyász, mely a veszteség leghatékonyabb feldolgozásának módja. Sírok, mintha csak meghalt volna, vagy elvetéltem volna. És A Férfi velem könnyezik. Ő nem tud ekkora jelenetet csinálni, férfiembernek nem kenyere az ilyesmi – általában. És a könnyeim alatt érzem, hogy az én érzelmi kitörésem által most ő is oldódik. Nem engem sajnál, világosan érzem, hogy a „sorsunkat” gyászolja ő is.
A történet eredménye és nyeresége végül is az, hogy racionálisan átgondoltam az életünket, és az ezzel kapcsolatos veszteség-érzésemet kiengedtem, és maradékok nélkül, immár szabadon élhetem tovább a mindennapjainkat.
Én úgy látom, hogy bennem a gyermekvállalás mindig is érzelmi alapon és az ösztönkésztetés alapján dőlt el – kimondva, vagy kimondatlanul. Volt még hozzá egy korán megírt sorskönyvi programom: négy gyermekem lesz. Be is teljesítettem saját jóslatomat, ettől függetlenül évekig kísért egy ötödik gyermek lelke, és kérlelt, hogy hadd születhessen meg általam. Beszélgettem is vele, és elmagyaráztam neki, hogy miért nem lehetséges ez most a számomra. Akkor éppen egyedül éltem – például ezért. De aztán megérkezett az életembe az új szerelem, és ezzel egy nagyon is racionális akadály semmivé vált. Újra döntést kellett hoznom, és ekkor már fel tudtak törni az érzelmeim is.
Megkérdezem most magamtól még azt is, hogy ez most kettőnk döntése volt, vagy csak az enyém? Ha párkapcsolatban vagyok, akkor beszélhetek-e saját döntésről?
Az egy tény, racionálisan is megmagyarázható, hogy az élet-halál-élet körforgásához a nő van közelebb és a férfi a nő által tud ehhez a ciklikussághoz kapcsolódni. Amit hibának látni vélek a párkapcsolatban, ha a nő (feleség), akarattal és mintegy erőszakkal leválasztja a férfit (férjét) erről a forrásról, melyhez utat ő biztosít ebben a kapcsolatban a férje számára. Mikor történik ez meg? Ha a nő nem képes őszintén beszélni saját magáról: a gondolatairól, érzelmeiről. Nem arra van itt szükség, hogy a férfi rábólintson a nő döntésére. Ha erre várnánk, ugyancsak kiengednénk a gyeplőt a kezünkből. Arra van szükség, hogy megosszuk magunkat egy őszinte, meghitt beszélgetésben. Azt, amilyen én vagyok, ahogyan látom, amitől félek, nőként, anyaként. Nem az a kérdés, hogy a férfi érti-e mindezt, hanem, hogy át tudja-e érezni? Ha jó a kapcsolódásunk egymással, biztosan sikerülni fog! Ha nem sikerül, akkor ez nem a férjem alkalmatlanságát jelenti, hanem a kapcsolatunk alkalmatlanságát, esetleg éppen azért, mert most én képtelen vagyok… Hogy én most, mint feleség, mint nő, nem tudom magam őszintén kiárasztani, megnyilvánulni. Esetleg a másik felemtől, a férfitól várom, hogy hozzon egy döntést, ráadásul olyan dologban, ami az én testemben fog történni.
Ennek a felelősségét hiba lenne ráhagyni a férfire, és ugyanennyire nem fog jót szülni a kapcsolatunkban, ha egyedül döntök, anélkül, hogy számára pontosan megfogalmaznám a gondolataimat és érzéseimet.
Megint nagyon sűrűre sikerült ez a cikk. Eredetileg csak egy gondolatot szerettem volna boncolgatni: a döntéseim racionális és érzelmi egyensúlyának kérdését. Hogy milyen felszabadító érzés, amikor a racionális döntésem mellett az érzelmeimet is ki tudom fejezni.
De aztán…valamiért tovább folytattam. És előkerült a gyermekvállalás, mint közös ügy.
Köszönöm a figyelmet, és szép napot kívánok!