Egy nő meséi a XIX. század végéről, a XX. század elejéről
- Sokat tudok ám az öregek életéről! – kezdte a meséjét a ma 76 éves, kétszeres
dédnagymama.
- Gyerekként mindig szívesen ücsörögtem az öregek társaságában és hallgattam a történeteiket. Így tanultam meg svábul. Érdekes, hogy szlovákul nem tudtam megtanulni. Pedig anyai felmenőim szlovákok voltak. Vagyis inkább tótok. Így nevezték magukat akkoriban.
Anyai nagymamám árva lány volt, mert az édesanyja meghalt szülés közben. Az apja hamar új feleséget kerített, és felnevelték őt és még több testvére is született. Nagyanyám egész addig nem tudott arról, hogy életet adó anyja meghalt, amíg férjhez nem ment. Akkoriban nem volt szokás a gyereket beleavatni az efféle titkokba. Nagyanyám férje, az én igazi nagyapám az I. Világháborúban súlyosan megsebesült. Hazahozták, akkor még élt. Ám a kórházban hirtelen elhunyt. Nagyanyám ott maradt öt gyermekkel, egyedül. Hamarosan férjhez is ment ismét. Az öt gyermekéből ketten biztosan korán meghaltak, de lehet, hogy többen is, minden esetre az új házasságában is született két gyermeke. Így nagyanyám hét gyermeket szült. Mindeniket otthon, a saját ágyában.
Anyámék tehát sokan voltak testvérek, de többen még gyermek korukban meghaltak. Kit a diftéria vitt el, kit a tüdőgyulladás. Nem voltak még abban az időben antibiotikumok, így, melyik gyerek megbetegedett, hát élete jobbára Isten kezében volt.
Én elég későn születtem anyámnak. Már 34 éves volt. Anyám vékony kis asszonyka volt, de annyi volta teje, hogy a bátyám mellett még egy gyermeket szoptatott. Amikor én megszülettem, velem is sok teje volt. De akkoriban igen kevés gyermek született, épp zajlottak a kitelepítések (1947), nem volt kit mellre tenni tejtestvérnek. Anyám teje annyira felszaporodott, hogy be is gyulladtak az emlői. Elment az orvoshoz, aki fel akarta vágni, de a bába azt javasolta, hogy ezt ne tegye, mert ha szülne még, nem fog tudni szoptatni. Az anyám a bábára hallgatott. Nem sokkal ez után azonban heves és szűnni nem akaró fejfájás kezdte gyötörni. Már nem bírta tovább, elment a kórházba. (A történet innentől homályos). Anyámat sürgősen meg kellett operálni, mert a genny az agyára ment. Ha még egy napot is várnak, vagy megőrült volna, vagy meghal. De anyám Isten akaratából szerencsésen megmenekült.
Mi nem voltunk szegények. Nem emlékszem rá, hogy ne jutott volna mindenkinek cipő, ruha, vagy, hogy éheztünk volna. Igaz, ételt soha nem dobtunk ki. Megettünk mindent az utolsó morzsáig. Főleg a háború alatt és még inkább utána. De azt hallottam, hogy bátyám, aki 11 évvel idősebb nálam, úgy négy-öt éves lehetett, amikor súlyosan megbetegedett. Az orvos, aki a szomszéd faluból, lóháton járt át a mi falunkba, hamar megállapította az agyhártyagyulladást. Hamar el is köszönt, mivel segíteni nem tudott, s a szüleim ott maradtak a kicsi fiúkkal, aki a betegsége kritikus pontján elveszítette az eszméletét. Anyám akkor lisztes vizet főzött, és azt beleöntötte a dézsába. Abba az eszméletlen gyereket beletették (persze vihetőre lehűtve), majd kivették belőle, s míg anyám a vizet újra melegítette, apám a kicsi eszméletlen testet folyvást masszírozta, mozgatta, tornáztatta, tette ide, tette oda, majd visszatették a meleg lisztes fürdővízbe. Ezt így folytatták reggelig. És bátyám mindvégig eszméletlen volt.
-Miért kellett a liszt a vízbe? – kérdeztem.
-Azért, mert a sűrű víz tovább tartotta a melegét. Közben a tüzet is táplálni kellett a sparheltben. Nem volt akkoriban vezetékes gáz erre felé – de azt hiszem, máshol sem.
Hajnalra a szüleim teljesen kimerültek az egész éjszakás küzdelemben. Nem gondolkoztak ők azon, hogy lesz-e haszna az igyekezetüknek. Csak tették, amihez értettek. Akkoriban ezzel a módszerrel leheltek életet a fel nem síró csecsemőkbe is. Ha sikerült, örültek, ha nem, temettek.
Hajnalban bátyám kinyitotta a szemeit, és a mellette bóbiskoló szüleit szólította. Nem sok idővel ez után már kint volt a réten a libákkal. Az úton jött a jó doki szembe. Az csak ránézett, s meglepetten kiáltott: „Hát te élsz?”
Bátyám életben maradt. Ez akkoriban nagy csodának számított. Felnőtt, és élte az egészséges emberek hétköznapi életét. Ő meggyógyult, és más családokban pedig kicsi koporsóban gyermekeket temettek. Ilyen világ volt az…
A súlyos kórságok kísérték az életünket. Bátyám még 17 éves korában újabb betegségbe esett. Ezúttal tüdőgyulladása lett. Sváb rokonaim Németországból küldtek antibiotikumot, melyhez akkoriban idehaza nem lehetett volna hozzájutni, mert egyszerűen nem volt. A gyógyszertől bátyám hamar meggyógyult. Erre már én is emlékszem…akkoriban hat éves voltam.
(Unokáim déd-nagymamájának emlékei nyomán lejegyeztem 2017.január 13-án.) (A kép illusztráció)