Még adnék azért egy fejezetet az „én és az orvos” témakörének. Mostanában olvastam egy cikket, mely egy aneszteziológus orvos története. Halvaszüléshez kellett fájdalom csillapítást és érzéstelenítést adnia. Császármetszés volt. Az orvos itt ember is tudott lenni, és nem félt érzelmeit kifejezni. A történet Új -Zélandról származik. Ott is vannak érzelmeket szabályozó szabályok. Másként nem úgy kezdődött volna a cikk: „Ma megszegtem a szabályokat”.
Tegyük helyre magunkban, hogy az orvos, mint olyan, nem létezik. Az ember a létező, aki orvosnak tanult. Ember nélkül nincs orvos. És sajnos – mondom én -, meg kell értenünk (de nem kell elfogadnunk), hogy az a vidék, ahol élünk, és Magyarországnak hívják, különösen bajban van azzal a természeti kinccsel, melyet úgy hívnunk, hogy emberség.
Várandós anyaként embertelenségből bántottak engem szavakkal, és ma, a kórházat napi szinten látogatva azt látom, hogy egy idős, a halál felé menő embert éppúgy abuzálnak szóval és tettel. A nővérek a határozottságot összekeverik a kiabálással és durva bánásmóddal. Már egy hete járok a Nephrológiára, de eddig még csak egy igaz emberrel találkoztam. Ő volt a takarítónő. Négy ágyas a kórterem, a négy betegből három haldoklik. Rángatják őket és kiabálnak velük. Szidják, ha szétszedi a kényelmetlen pelenkát, katétert. Azt mondják: „tud ő enni, ha akar”. De azt nem tudtam eldönteni, hogy most azért nem eszik, mert nem tud, vagy nem akar. Így hát megetettem. Úgy akart enni. Ezért,úgy tűnik számomra, hogy nem tud enni. Képtelen rá. Ezért ma kicsi hazánkban üvöltözni kell egy koros beteggel? Azon túl, hogy a nővér érzelmileg sivár, szerintem ilyen „üvölts-vele-ha-nem-eszik-egyedül” szabály sincsen. Meg olyan ráérő ember sincs, aki megsimogatná a lelket a levegőben, és szelíden terelné a szolgálat tevőket az emberségesség felé.
Eszembe se jutna, hogy megpróbáljam beindítani az emberséget egy kicsi beszéddel a nővéreknél. Tudom, hogy ez eredménytelen vállalkozás lenne. Amint kihúztam a lábam, folytatódna tovább a terror.
Szóval, úgy érzem, a fejekbe kellene másállapot, és akkor talán meg is változna valami.
Ma szabályokat állítanak fel a kórházi dolgozók számára. A dolgozóknak ezeket a szabályokat kell betartani, és mindegy, hogy mit gondolnak róla. Így azok a dolgozók sérülnek a legjobban, akik jók fejlett érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és minden porcikájuk tiltakozik a szigorú és merev szabályok ellen. Azt nem lehet elvárni, hogy ne legyenek szabályok. De azt igen, hogy tudjanak egyediek, személyre szabottak lenni. Hiszen minden szülő más, minden vajúdás egyedi, minden beteg egyedi…stb.
A komoly gondolkodású nők megértik, hogy nekünk, pácienseknek is kell változni, és nem elég csak követelményeket támasztani: változzon meg a másik! Jó, ha ki tudjuk fejezni, hogy „ezt és ezt nem lehet velünk megtenni!” Már ma is vannak ember-orvosaink, akik jól fel vannak építve lelkileg (no, nem az egyetemi évek alatt történt ez velük), és képesek úgy együtt érezni a pácienssel, hogy nem a saját energiájukat vesztik közben. De sajnos, ezt a tudást ma még kevesen birtokolják az orvosok és nővérek között.
A másállapotnak tehát ott kell kezdődni, hogy megtanulunk másként gondolkozni, érezni, együttérezni. Megtanuljuk, hogy amikor együttérzünk, ne a saját energiánkat emésszük fel, hanem legyen forrásunk, ahonnan fel tudunk töltődni. Ezzel szemben:
jól látszik a fal, melyet a kórházi dolgozók védelemként húztak maguk köré. Annak érdekében, hogy ne kelljen együtt érezni. Mert nem ismerik a módját, hogy a forrás vizét kínálják és ne a saját kulacsuk, olykor bizony állott tartalmát. Amikor megszólítom bennük az embert, nagyon zavarba jönnek. Amikor azt mondom nekik, hogy tudom, hogy a mama nehéz eset, de kérem, nem beszélhet így vele! Hát nem látja, hogy haldoklik? Itt egy ember haldoklik. Akkor lecsapja a kezét, és azt mondja: igen, alig bírunk vele. Állandóan vetkőzik. Ebben már volt valami emberi. A smasszer-nővér panaszkodott és érzelmeit fejezte ki.
A tudatváltozást tehát nekünk magunkban kellene elindítanunk. Az egészségünk ügy, valóban ügy. De a gyógyulás első körben nem az egészségügyben fog megtörténni, hanem bennünk.
Most ezt a fejezetet befejezem. Mert ezzel kapcsolatban most nincs több hasznosnak tűnő gondolatom. S szívemből remélem, hogy rajta vagyunk már az úton, hogy az a bizonyos másállapot a tudatban mielőbb bekövetkezhessen.
Mellékelem a hivatkozott cikket.