Szép muzsikát hallgatok. Néhány napja múltam ötven. Ötven éves vagyok, és négy napos. Négy napja cigi mentes. Sokszor elhatároztam már, hogy leteszem. De nem bizonyult az elhatározásom kellően alaposnak.
Ötven éves koromban több dolog is eldőlt az életemben. Elfogadtam a lehetőséget, amit az Élet kínál a számomra. Néhány napja egészen biztosan úgy élek, ahogyan én azt ideálisnak találom. Semmi sem bánt, vagy aggaszt, vagy idegesít. Egyszer az életemben végre olyannak tudom elfogadni a történéseket, amilyenek. Egészen szélnek eresztettem az elvárásaimat. Hogy minek, hogyan kellene történnie, és vajon sikerülhet-e…Nincs semmi ilyen gondolat a fejemben. Minden pillanatban ott vagyok. Így lehetséges az, hogy lassan napi három doboznyi cigarettától váltam meg az utolsó elnyomással. Mindig egyetlen pillanatra... Tiszta vagyok és jó szagú, mint a rezeda. :) Testem rendesen viselkedik, nem fulladok, és nincsenek köhögési rohamaim – mintegy zsarolandó engem, hogy mégis csak jobb lenne rágyújtani.
Mivel a legtöbb pillanatban ott tudok lenni, hát csak megfigyelem, ahogy a jól megszokott cselekvés, megszokás kopogtat a fejemben. Nem kétség, hogy jutalmaztam magam a cigarettával. Néhány évvel ez előtt a legjobb és legideálisabb barátom volt. Akkor is elköszöntem tőle, most is így tettem. És kissé szomorúan ücsörgök, mint a kutya, ha elmarad a jutifalat.
Fogalmam sincs, hogy meddig lesz ez így, mindig abban az egy pillanatban vagyok, ahol észreveszem, hogy „na: ilyenkor szoktam rágyújtani”. Figyelem a vágyat, a kényszert…majd egyszerűen valami után nézek: elfoglaltság, ehető, iható dolog. És aztán észreveszem, hogy elmúlt a késztetés.
Már második napja nem gyújtottam rá, amikor drága barátnőm megjelent nálunk, és hozta nekem a kedvenc, méreg drága cherrys cigit ajándékba. Hát gondoltam, nincs mit tenni, ezt most szépen el kell szívni. Aztán ketten elszívtuk mind a 19 szálat. A csikkeket és a dobozt kidobtam a kukába, megtöröltem a szájam sarkát, mint a paraszt bácsi a zsíros reggeli után, s éreztem itt legbelül, hogy semmi sem változott. Én abbahagyom a cigarettázást.
Azzal fogom magam megjutalmazni, hogy meghízom egy kicsit. Hogy szebbé teszem a bőröm, és fiatalodni fogok.
Különös ajándék, hogy amitől a legjobban féltem, az írás, szóval írás közben sincsen már kényszerem, hogy rá kellene gyújtani. Néha meggyújtok egy zsálya levelet, elégetem, elfüstöl. S aztán írok tovább. Megfigyeltem, hogy a cigarettázás tulajdonképpen unalom elűző is volt. Amikor eluntam, amit csináltam, akkor rágyújtottam. Addig lehet a témát ejteni. A cigi hamar elfogyott, sajnos folytatni kellett. De a folyamat végére nagyon elfáradtam. Most nincs ez a kikapcsolódás. Most teákat iszom, és virágport rágcsálok. Igaz, hogy a beleim nem nagyon örülnek neki, de nekem ízlik. Mióta virágport eszem, a köhögés, orrfolyás elhagyott. Most, hogy a cigit is leraktam, már nem kínoz reggelente a köhögés.
Emlékeztek? Valamikor írtam egy cikket az Allen Carr módszerrel kapcsolatban. És abban a cikkben elhatároztam, hogy én meg fogom ezt csinálni a módszer nélkül is. Tudtam, hogy nem módszer kell, hanem belső erő. És ezt a belső erőt a sámáni úton szereztem be/vissza/meg. Ez egészen biztos. Mondhatnánk, hogy az is egy módszer…na igen, de senki sem mondta, hogy „ez a módszer arra van kitalálva, hogy …” Ezt senki sem mondta. És nem is vagyok valami hithű tanonc. Egy hónapja voltam utoljára diád-intenzíven. És azóta jóformán sehol. De most sajnos nem tudok menni egy jó ideig, mert ahhoz kellene pénzmag is. És én, aki most úgy él, ahogyan élni szeretne – vagy ezt választja, vagy az anyagi biztonságot, viszont, ha ez utóbbit, akkor ugrott a választott akaratom.
Szóval most itt ülök, és csak ülök csendben, és semmire sem várok. Nincsenek hosszú távú elképzeléseim arról, hogy „majd akkor hogyan lesz?”. Majd lesz…valahogyan. Most pedig ez van.
A passzív pénzkereset egy formáját láthattátok: megmaradt több száz ezer forint, amit nem fizettem ki az Allen Carr cégnek. Megmarad heti 4.500,-Ft, amit dohányra költöttem. Igaz, hogy sokkal több kaja fogy, de hát Istenem! Valamit valamiért!
No, hát kihúzom magam! Minden egyes napért, óráért, percért, melyet képes vagyok teljes lelki nyugalomban eltölteni – füstölés nélkül. Várok valamit mégis az élettől: szabad lélekzetet.
Köszönöm! És áldás Rátok, Kedvesek! Azokra, akik még bagóznak, meg azokra is, akik már nem. Nincs holnap! Csak a ma van! Bizony ám! :)