A mai történetem arra példa, hogy miért érdemes megismerni havi ciklusunk természetét? Hogyan segíthet hozzá, hogy öntudatosak tudjunk lenni – megalapozottan?
Mint említettem, az első szülés élményem nagyon megrázó volt számomra. Akkor bizony úgy gondoltam, hogy köszönöm szépen, nekem ennyi elég is volt. Az elhatározásomat tetézte, hogy kisbabám nagyon nyűgös volt az első három hónapban. Állandó hasmenéssel és hasgörcsökkel küszködött. Úgy éreztem, hogy már soha az életben nem fogom kialudni magam. Viszonylag rövid ideig szoptattam. Semmit sem tudtam arról, hogyan termelődik az anyatej, s hogy az emlők nem valami tejtartó tömlők, hanem tejtermelők. Így azt hittem, ha lapos a mellem, akkor nincs elég tejem. Három hónaposan kezdtem a főzelékkel táplálást. És a sírós éjszakák elmúltak. Fél éves korában elválasztottam teljesen az én kis drágámat. Már a fogacskák is jöttek… Ahogyan megnyugodtak a kedélyek, és számomra kezelhetővé és élhetővé vált a helyzet, úgy felejtettem el fokozatosan a rossz élményeket. S úgy erősödött bennem a vágy egy kisfiú iránt. Addigra megértettem azt a helyzetet, miért volt az egész történés nem több, mint egy sötétben tapogatózás, és megtaláltam az okokat. Már nem tudom, hogyan bukkantam rá, de a lényeg az, hogy belebotlottam egy orvosi kutatási programba, melyet néhai Dr. Czeizel Endre orvos-genetikus indított el Magyarországon 1980-as évek vége felé. S az állam jelentősen támogatta anyagilag ezt a kutatást. Így teljesen ingyenesen tudtunk részt venni benne.
Mi azért mentünk, hogy gyermekük szülessen és nem azért, hogy védekezzünk. Ez alap volt. Be sem vettek volna, hanem így lett volna. Be kellett tartani néhány egyszerű előírást az életvitelünkkel kapcsolatban. Semmi alkohol, semmi cigaretta, védekezés kizárólag gumival. Ez egy három hónapos program volt. A nővér elmagyarázta, hogyan mérjem meg a lázam, hogyan-hová írjam be az értéket, és aztán mikor kezdjem el szedni a magzatvédő vitamint. Ezt a vitamint azért kellett szedni, mert statisztikailag figyelték, hogy csökken-e a velőcső-záródási rendellenesség. És persze volt kontroll-csoport is, akik nem szedték a vitamint.
A vitamint a második megfigyelési szakaszban kellett elkezdeni, napi egy szemet. A harmadik hónap végén visszamentünk a három hónapnyi feljegyzéssel. A nővér pedig kiértékelte. Aztán meghatározta, hogy ha fiút szeretnénk, akkor melyik napon kell közösülni. Csak egy nap volt a biztos ebből a szempontból. Ha nem határoztuk volna meg, hogy milyen nemű legyen, akkor több nap is rendelkezésre állt volna. De az egymás utáni napon való közösülés amúgy sem kedvez a megtermékenyítésnek.
A történet innentől igen viccesen alakult. Az én termékeny napom a ciklus 18. napja volt. Előtte egy héttel a férjem focizás közben eltörte a bokáját, melyet a jó dokik combig begipszeltek. És eljött a nagy nap, amire három hónapig vártunk! Mit volt mit tenni, már csak nem akartuk volna elpocsékolni azt a sok befektetett energiát…no.
A következő mensesem már kimaradt. Nagy biztonságot adott, hogy pontosan tudtam, melyik napra várhattam volna! A reggeli hőmérsékletem magasan maradt. A vérzés nem jelentkezett. Én viszont jelentkeztem a rendelőben. A program része volt egy első ultrahang. Ott volt a babánk, bizony! Még négy hetes is alig voltam, és már tudtuk, hogy itt van velünk!
Várandósságom teljesen problémamentesen zajlott. Mind negyedik gyermekem hordásánál rájöttem, ez attól is volt, hogy fiút hordtam. Csak a lányaimmal voltam olyan cudarul.
A papirkáimmal és a fogantatásom pontos napjának ismeretével elcsattogtam a nőgyógyászomhoz. Aki respektálta a feljegyzéseimet. Közösen határoztuk meg a szülés várható napját.
Úgy egyeztünk meg, hogy a számolt terminus utáni napon bevonulok a kórházba. Bementem. És még aznap éjjel elindult a szülés.
Sajnos, innentől kezdve a történetem már nem felel meg a tudatos nő projektjének, mivel az orvos az ő orvosi módszereivel beleavatkozott a szülés menetébe oxitocinnal, burokrepesztéssel, gátmetszéssel, és a végén még ki is nyomták belőlem a fiamat, de az a helyzet, hogy erre már nem emlékszem, mert elájultam. Úgy mondták utólag. A babám igen méretes volt. 4 kg 35 deka és 62 cm. Elképzelhető, hogy megijedtek, vagy beszorult. Semmiről sem tájékoztattak, onnantól kezdve már csak történtek velem a dolgok. A babánk gyönyörű lett! És én megbocsájtottam az orvosnak.
A történetnek az a tanulsága, hogy a Czeizel-módszer valójában nem segített hozzá a ciklus-tudatossághoz úgy, abban az értelemben, ahogyan ma vélekedem róla. Kísérleti nyulak voltunk, semmi több.
A szülész-orvosom addig volt együttműködő velem, ameddig én azt kifejezetten igényeltem. A szülésem lefojtatásával kapcsolatban nem voltak kéréseim, így nem volt mit teljesíteni. Úgy tettek, ahogyan a legjobbnak látták. Vajúdásom rövid volt és nagyon fájdalmas. Ez a bevitt oxitocinnak volt köszönhető – mint utóbb megtudtam. A szülőszoba olyan volt, amilyen. 1990-et írtunk. Nem ragoznám. Babás szobát kértem. Ezért akkor még nem kellett fizetni. Együtt voltam a kisfiammal, egy hétig laktunk bent. Az én babám volt a szülészeten a legnagyobb. Nem volt rá a kórházban ruha és pelenka, mindent be kellett vinnünk. Nagyon élveztem ezt a helyzetet! Jól kihúztam magam a folyosón. 
:)
Majdnem egy évig szoptattam. Szinte soha nem sírt. Evett-aludt. Mivel nagyigényű volt, őt is kellett főzelékkel bántani. A szervezetem ugyanis nem volt hajlandó napi másfél liter tejnél többet termelni. Bele is roggyantam egy kicsit. De mindez ma már nem számít!
Fiam 26 éves, és most várják a második babájukat.
Csak vénségemre ébredt fel bennem a lényeg-látás. S ez az, mit szívesen osztok meg veletek. A jó döntéshez mindig kell a helyes információ és egy jó adag intuíció. Így együtt. S akkor talán a legtöbb dolog rendben lesz!