Drága Apukám!
A szobában ülök. November 28. hétfő van. Már igen korán esteledik, mégis, ha jól gazdálkodik az ember az idővel, éppen elegendő fáradságra lel a munkában. Ma úgy alakult a napom, hogy a kertünket gondoztam. Sírod körül tettem-vettem, és hirtelen bevillant: holnap lesz épp nyolc esztendeje, hogy elmentél.
Tudod, amikor a kertet rendezgetem, mindig Te jutsz az eszembe. Hiszen ez a kert volt a mindened, s ez a ház életed első igazi otthona. 60 éves voltál, amikor beköltöztél.
Nagymama is eszembe jutott. Nagymama, akit alig ismertem. Évek óta csak rádöbbenéseim vannak, hogy mennyi szeretet is volt abban az asszonyban, milyen nagy szegénységben élt, és hogy az egész életét végig kísérte a mély szomorúságra való ok. Vajon miért is nem kerültünk mi közelebb egymáshoz? Nem emlékszem, hogy bár egyszer is látta volna Zsófi dédunokáját. Zsófit még láthatta volna. Vajon miért nem vittem el hozzá? Persze tudom. Nagymama egy hónappal az ő születése után halt meg. Azt sem tudom, hol van a váci temetőben a sírhelye. Persze, az emlékezés nem a sírhelyekről szól elsősorban. Értékesnek tartom, hogy ma eszembe jutott ő is.
Néha szoktam neked írni. Remélem, megkapod soraimat. Bevallom, könnyebb így beszélgetni veled, hogy nem fogsz válaszolni. Szívesen mesélek magamról. Csak elmondom, hogy mi van velem, mit végeztem, és nem kell arra gondolnom, hogy legalább egy Mars expedíciót kellene teljesítenem, hogy megfeleljek az elképzeléseidnek.
Felcsaptam írónőnek. Van egy kis virtuális könyvecském, tudod, ezt blognak hívják. 2014-ben kezdtem el. Ez a levelem is megy a blogra, ahol aztán ország-világ elolvashatja, ha érdekli. Ezért is, és más okból is igyekszem tisztességesen írni. Tisztességgel, de őszintén.
Nyolc évvel ez előtt…Istenem! Hogy megy az idő. Ötven éves vagyok, Apu! Néha beüt a gondolat: mi a fenét csináltam eddig? Hát még nem is éltem! Közel 30 éves gyerekeimnek azt mondom: rengeteg időtök van még megtapasztalni az életet. Hiszen nekem is volt ez a rengeteg időm…és egyetlen pillanattá zsugorodott, amit úgy hívnak az emberek, hogy múlt.
Azon az estén enni kértél. Talán azon a héten először. Péntek este volt. Lencsefőzelék volt és sült hús. Húst nem kértél. Felültettelek az ágyban. Lassan ettél, és én félrehúzódtam, hogy ne illesselek a jelenlétemmel. Félrevonultam a másik szobába és a rideg falat bámultam. Egyik szememből könny folyt. Négy hónapja nyomtad az ágyat. Aludtál, mint egy kicsi gyermek. Szinte egész nap. ..Néhány kanál után nem kértél többet.
Aztán azt kérted, hogy hozzam be a tuskót, a baltát és fenyődeszkát, mert gyújtóst akarsz vágni. Nem ellenkeztem. Azt éreztem, hogy ezt most meg kell tennem. Kiszedtelek az ágyból, egy sámlira csusszatottalak, és te megkezdted a híres gyújtós hasogatást. Egyforma vastagra. Aztán…kiesett a kezedből a balta. Nem megy – suttogtad. És én visszaemeltelek az ágyba. Itt jól érzem magam – mondtad.
Sietve összeszedtem az alkalmatosságokat, a maréknyi gyújtóst, és kivittem a szobából. Elaludtál. Én pedig kívülről bereteszeltem az ajtót, hogy nehogy rád nyíljon a hideg éjjelen. Rossz volt ez az ajtó már akkor is. De azóta sem cseréltettem ki. Várok arra, hogy lesz egy kis pénzem és akkor felújítjuk a Béke Házát.
Reggelre eljött érted a halál. 2008-ban, élted 89. esztendejében, november 29-én, egy szürke, lucskos hajnalon. Én pedig az után három évig nem ettem meg a lencsét.
Drága Apukám! Mi még itt vagyunk! És őrizzük az emlékedet! A tiédet és Anyuét. Halottak napján eljött két nagyobb unokád, és meggondozta sírjaitokat. Még mindig nem temettelek össze benneteket, de lélekben már megtettem. Anyu és Te. Bennem összetartoztok.
Mindjárt megszületik a második dédunokád. Barnus és Gergely. Bárcsak lenéznél legalább a felhőkről, hogy láthasd őket! Karácsonyra már ketten lesznek. Látod Apu! Nagymama lettem! Nekem megadatik, hogy magamhoz ölelhetem őket, láthatom, ahogyan felnőnek. Majd mesélek nekik rólad. És megint eszembe jut Nagymama. Úgy él ő bennem, mint a mesebeli jóságos anyóka. A finom süteményeivel. A Nagyinak mindig süti szaga volt. Sajnálom, hogy nem szerettem nála lenni. De ez nem a Nagyinak szólt. Igazából azt az idétlen unokatesómat, az Istit nem állhattam. Mindig cikizett, s Kati néném pedig olyan keménynek tűnt nekem…Te nem is tudtad, úgy mentél el, hogy a Kiskati negyven pár évesen szívrohamban meghalt. Még annyi időt sem ért meg, mint az édesanyja. Mi pedig még ideát vagyunk.
Tudod, tőlem az tisztelet feléd, hogy nem vonakodom követni bizonyos szokásaidat. Például véremmé vált a tűzifa tisztelete. Már sokszor kaptam magam azon, hogy minden apró darabot összeszedegetek. Semmit nem dobok el, mert mindegyik jó fa lesz a tűzre. Ha a bokrokat csépelem, kiválogatom belőle, ami majd eltüzelhető, és félreteszem legallyazva száradni. Sajnos a mezőn már nem találni semmit. Két éve, hogy területrendezés volt, és a jó kis bozótost és dugi kupacokat eltakarították. Pedig volt, hogy egy köbnyi tüzelőt is összeböngésztem belőlük. Ma is hazahordok minden valamire való gallyat. Ha erre jár az Elmű, s letarolja a fák tetejét. S ez így lesz, amíg csak fel tudom emelni a kezemet.
Itt a Hubertusz-telepen nagy változások vannak. Ilike néni és az Ordítós Anna Pista bácsival együtt még megvannak. Szoktam látni az öreget a szatyrával lemenni a boltba. Mindig Te jutsz róla eszembe. Te voltál olyan szívós, aki lement a boltba 84 évesen kerékpárral, és feltolta az elemózsiát a domboldalon. Lassan kivész innen ifjúságom emberemléke. Bandi bácsiék telkét az idén megvették, és Jocó is árulja a Margit-szigetet. A Kassai házaspár, Attila bácsi, és a Pikulás is eltávoztak az élők sorából. Pannika eladta a telket, és rájöttem, hogy mások is eladták, de úgy mentek el, hogy el sem köszöntek.
Ha tudnád, mi minden bonyodalom történik még itt! Leharapott az önkormányzat a telkünkből. Nem csak a miénkből, hanem az egész utcáéból. Nem tudom, minek ide nyolc méter széles út! Ez rengeteg bonyodalmat okoz nekünk, főképp, ha építkezni szeretnénk. Ráadásul kisebb lett a telek, így lakóházat egyelőre nem építhetünk. Ezt jó, hogy nem látod! Azt hiszem, menten megütne a lapos guta!
Így aztán a házikód mindig a jelen pillanatunkat szolgálja. Nagyon gazdagnak érzem magam. Jó érzés az apai házban élni. Ígérem, megőrzöm, ameddig csak képes vagyok rá!
Közben hazaért a párom. XVI. Zoltán. Hű, de haragudtam rád, amikor ennyire megszégyenítettél! Ma már csak nevetek rajta. Akkoriban a XVI. mellett egy másik férfinév állt. De az a helyzet, hogy az ember lánya próbálkozik, amíg meg nem találja az éppen megfelelőt, akit akár igazinak is nevezhetünk.
Tudom, egy stabilabb életet álmodtál nekem. De ne sopánkodj, kérlek! Sokat tettél hozzá az életemhez, és én elfogadtam azt. Igaz, néhány fontos dologtól meg is fosztottál, de ma már látom, hogy nem volt több lehetőséget szeretni engem. Mártiról és Ágiról nem tudok a temetésed óta. Úgy akartad, hogy ne tudjak róluk gyerekként. Aztán találkoztunk. Megbeszéltünk néhány fontos dolgot, majd visszahulltunk az ismeretlenség szürke homályába. Ezen a példán is látszik, hogy tisztán a vér nem tudja összekötni az embereket, és hogy mennyire fontos a személyes kapcsolódás mélysége.
Maradandó az emléked, legyen szó belső emlékekről vagy tárgyi emlékekről. És mi megőrizzük ezeket és tovább adjuk utódainknak.
Szeretettel ölellek Apu! Nyugodj békében!