Összekuszálódnak bennem az emlékek. Mikor, mi történt… Ma egész nap azt hittem, hogy kereken 20 éve kötöttem házasságot a második hitössel, közben pedig csak 19 éve. Az első hitössel viszont bizonyosan az idén lesz a 30. évforduló, melyet immár 25 éve nem együtt ünneplünk.
Jövőre nem sem biztos, hogy eszembe jutnak eme jeles napok, akkor megemlékezem most.
Szóval az úgy volt, hogy én már jól benne jártam az időben, telt a Holdacska a hasamban, amikor oltár, akarom mondani, anyakönyv-vezető elé álltunk, hogy egybekeljünk, és én felvegyem azt a bizonyos kimondhatatlan nevet, mely francia eredetű és egyébként büszkét jelent…
Az egészből Isten bizony csak arra emlékszem, hogy anyám nem akarta ezt a házasságot. Ő mindig azt mondogatta, hogy gyerekekkel ne kössek új házasságot, legyen csak egy barátom, és aztán mindenki menjen haza a fészkére. Természetesen én egészen másképpen akartam. Talán ez az ellenállás mutatkozott meg abban is, hogy anyukám kijelentette, hogy ők bizony erre a ceremóniára nem jönnek el, mert hát minek az, ez úgyis csak a második. És a gyerekeimnek sem kell ott lenni, mert…nem is tudom miért…Lényeg az, hogy én megint engedtem anyám erőszakának, és egyúttal nagyon szégyelltem magam a férjem és a családja előtt. Jellemző volt ez a kettősség arra kilenc, nem túl szerencsésen sikerült évre, melyet aztán legályáztunk egymás mellett. No, hát megvolt az esküvő, és én többre nem emlékszem. Csak annyira, nagyon halványan, hogy számomra idegen emberek között ücsörögtem az ebédlőben. Sajnálom, hogy így történt.
Az egyezőség és hasonlóság szabályai szerint választottam a páromat, de ez egyáltalán nem volt tudatos. Mint ahogyan nem tudtam azt sem, hogy a számok misztikája szerint a mi konstellációnk nem szerencsés. A férjem 1.-én született, én 29.-én, és megfejeltük az egészet egy április 10-én kötött házassággal. Csupa 1.-es, az egós harcok melegágya. Így történt.
Az életleckéim feldolgozása a mai napig tart. Az én szüleim már sok év óta nem szólnak bele az életembe – odaátról ez meglehetősen bonyolult is lenne, volt férjem pedig még mindig járja a táncot az anyjával. Az idő halad előre a maga megszokott, komótos, máskor sebesen vágtató módján. És én már nem tudok siránkozni azon, ami történt. Mert egyszerűen nincs min siránkozni.
Két emberpalánta értékes élete is gyökerezik ebben a házasságban. A legnehezebb a szemükbe nézni, mert nekik nem lehet azt mondani, hogy „ezt nem kellett volna.” Hiszen akkor az ő életükre is nemet mondanánk. Szükségtelen és elkerülhető lehetett volna…De akkor ők is… A legnehezebb feladat megfogalmazni a magam és a gyermekeim számára az életük magasabb értelmét.
Éppen ezért, rengeteg tanulságul szolgál, most, hogy ismerem a számok misztikáját…és azt kell mondanom, hogy az élet születésének titka több annál. És igenis, nagy dolog, hogy a kapcsolatunkból gyerekek születhettek. Új életek és új lehetőségek. Új titkok. És ezt a titkot nem szabad kiásni, feldúlni. Mert az Élet több, magasabb és mélyebb annál, mint bármilyen értelmezése.
Be nem váltott ígéreteink pedig a veszteségek, mindannyiunk veszteségei, függetlenül attól, hogy ki, melyik napon született.