Gondolatok a csodás képeket festő művészről, aki (majdnem) éhen halt
Esős őszi nap, szeptember 12-e. Kinyitom a gépet és beindítom a lejátszót. A tegnap vásárolt Anamé Cd forog majd benne. A test félév meditációja. Megfigyelem, hogy testem ismét feszültségekkel teli, lábaim remegnek, nem találom a helyem. Pedig úgy ülhetnék, állhatnék, ahogyan kedvem tartja. Végzem a légző gyakorlatokat. Lentről fölfelé, csakránként. Pontosan érzem, hogy melyik gyakorlat nem megy. Nem állok meg, nem gondolkozom, csinálom. Ha kell, rosszul csinálom. Keresem a leglazább pózt, ahol még nem kezd húzni gyulladt derékidegem. Sehol sincs. Végül megadom magam, és lerogyok az ágy szélére. Semmi meditatív póz!
Lélegzem be és ki. A szívcsakránál járok. Kéretlen beüt egy gondolat. Mivel kéretlen, elküldöm, de visszatér. Ismét és újra. A pénz jelenik meg. És hogy nem tudtam, hogy mennyiért, csak azt tudtam, hogy nekem kell ez a CD. Néztem a honlapon, a face-oldalon. Semmi az áráról. Webshopban nem kapható. El kellett mennem érte a központba. Közben lélegzem tovább a hangszóróból Anamé hangja szól. Nem értem! A pénz nem a szívhez tartozik a fáma szerint! Mi ez? Lélegzem tovább…egyre jobban érzem, hogy a pénz a szívemnél időzik, ráül, fogva tartják egymást. Megértem, hogy nincs bennem a helyén a pénz, mint erőforrás, és mint eszköz. Eszembe jut: mi lenne, ha visszaküldeném a helyére? Ez jó ötlet! Ám a hely, ahová tartozik, nem átlélegezhető jelen pillanatban.
Egyszer estem egy hatalmasat. Gördeszkáztunk a Hősök terén. A hősök megbüntettek! A deszka önálló életre kelt és én két lábamat feldobva, támasz és segítség nélkül zuhantam rá a gyökércsakrát megtestesítő farok csontomra. Úgy kellett összekaparni a földről, járni is alig tudtam. Ez csak úgy eszembe jutott. Visszaemlékeztem csupán. Nem keresek ok-okozati összefüggést. De tény, hogy a farok-csontomnál lévő energiaközpont be van dugulva. És évtizedeken keresztül visszatérő fájdalmak és mozgáskorlátozottság melegágya volt.
Szóval… hogy is van ez? Úgy illene, meg úgy írja elő a törvény, hogy ha áruba bocsájtasz valamit, akkor oda kell írni az árát. Teljesen mindegy, hogy te mit gondolsz erről. Így korrekt. Hogy ki, mit gondol annak a dolognak az áráról – vajon ki, vajon mi tudná befolyásolni? Amit a lehetséges vásárló gondol róla, az a vásárló pillanatnyi személyiség-állapotától függ, és nem utal a termék szellemi értékére. A szellemi érték nem fejezhető ki sem mások véleményével, sem pénzzel. A szellemi érték úgy áramlik az alkotótól a befogadóba, hogy arra nincsenek is szavak és nem lehet visszafizetni, ez ajándék. Nagy erők és nagy értékek mozognak ekkor, áramlanak egyik helyről a másikra. S úgy van rendjén, hogy tovább kell adni. De soha sem vissza. Mert e nagy erők szellemi eredője egy kiapadhatatlan forrás…és ki lenne az a bolond, aki beleönt egy vödör vizet a forrásba, hogy ki ne apadjon? Vagy: még nagyobb őrültség: rákötni a forrásra a vízvezetéket, hogy azzal tápláljuk cserébe egy pohár szomjoltóért. Képtelen ötlet, mint az is, hogy valaha is vissza tudnánk fizetni azokat az ajándékokat, melyet egy-egy elvonuláson, ülésen, terápián, bármilyen gyakorlatokon kaptunk akár a vezetőtől, akár a tanítvány-társaktól.
A pénzbeli érték pedig a szükségletek kielégítését szolgálja. A termék összes összetevője nem csak szellemi természetű, hanem anyagi is. Az a ma híres festő nem azért éhezett, mert a világ nem figyelt fel kellően rá, hanem azért, mert az alkotó nem akarta tudomásul venni, hogy a festék, a vászon, az ecset, no és persze a kenyér is pénzbe került, és az alkotó is csak úgy tud alkotni, ha életben van. Tehát nem hal éhen, nem fagy meg, stb. Talán titkon mindig is reménykedett egyfajta csodában. Hogy a világ majd megtartja őt – hálából. Hogy felfedezi és ünnepelni fogja őt. Eszébe sem jutott, hogy szükségletei kielégítésre várnak. És ha nem kapja meg, bosszút áll a test. És bosszút állt!
És a festő éhen halt. És halála után, emberi mértékkel lépve sok idő múlva teremtményei vagyonokat értek az aukciókon. Hát hogy lehet ez? Ez persze, amit itt kiagyalok, csak egy elképzelés. És az úgy szól, hogy kivonult a blokkoló elem a rendszerből. Azzal, hogy meghalt a megalkotó, magával vitte a sírba a hibás elképzeléseit, mentális akadályait, melyek lehetetlenné tették, hogy éltető módon kapcsolódjon a földhöz, az anyaghoz. Olyannyira magasztosnak tartotta műveit, hogy képtelen volt összekapcsolni magában az eget és a földet. És amikor távozott, a teremtményéhez fűződő viszonya is megszűnt. Meseszerűen mondhatnánk, talán szomorúan néz le a felhőkről, amikor azt látja, hogy csodás művei még most sem egyebek, mint befektetési eszközök gazdag emberek számára. Akik majd kiállításon fogják mutogatni a drága pénzen megszerzett festményeket. És talán észre sem veszik a benne rejlő szépséget és üzenetet. Aztán jönnek a látogatók, megfizetik a belépőt, és megállnak majd hosszan a kép előtt. Hagyva, hogy átjárja lelkület az a szellemiség, melyben az alkotás megszületett. S csak akkor teljesedett be.
Szóval itt ülök az ágy szélén, szívemben a pénz erejével. Mely állapot valószínűleg régen fennáll. És bármikor visszanyalhat a fagyi, amikor azt a bizonyos árat nem a szükségleteim szerint határozom meg, hanem a szellemi tartalmat akarnám pénzre váltani – amely tartalom azonban ilyen módon megközelíthetetlen. És kifejezhetetlen. Hát mégis honnan kellene tudnom, hogy neked, másnak mennyit ér? Mennyit tudsz most kivenni belőle, felhasználni a magad javára? Hogyan alakulsz majd általa, mi lesz számodra a haszna?
Azt hiszem, ez is egy fontos nap! Pedig túl nagy durranás nem történt. És a derekam sem szakadt le a gyakorlásban. Készülök valahová, valamilyenné lenni. Átalakulni. Valami újat élni. Ennek a folyamatnak pedig az a mantrája: „ Bőségben és biztonságban élek”.
Savanyú ám ez a mantra, mint a mondásban a szőlő. De nem megyek bele az elkerülő utakba. Amit úgy hívnak, hogy adomány, meg „ha tetszik neked”, és persze visszaadom az árát, ha nem tetszik neked. – Mintegy kihelyezve az ismeretlenbe a biztonságomat. Ez az egész így mind csak egy duma. A duma széles és kényelmes útja, amikor arra vágyom, hogy sokan szeressenek és körülöttem legyenek. „Nosza, jöjj csak! Itt nem érhetnek veszteségek! Csak nyerhetsz!”
Az is egy elkerülő út, hogy „nicsak, itt egy majom, aki majd hajlandó lesz az asztalra tenni a szükségleteimet.” S vidáman jótékonykodom tovább, ami által egyre többen szeretnek majd…engem.
Nesze neked szellemi út, amelyen járva sokkal több a pofára esés, veszteségek törnek fel, fájdalmas és könnyekkel teli az elengedé! Mert akkor igazi a folyamat. Nem egy mosolygós tere-fere, teadélután. Veszteségek érnek el, és gyász, és amit kaphatsz cserébe nem kevesebb, mint egy stabil lelkiállapot. „Igaz, nem irányíthatom a folyamatot, mely benned munkálkodni fog, de legalább vigyázok a szeretett pénzedre.” – gondolhatom és gondoltam is. Miközben nagyon rosszul éreztem magam, mert a gyereknek cipő kellene, de nem tudtam megvenni.
„Vegyenek fel a vállukra és vigyenek. Mert lám, én mennyire mentes vagyok – például attól a nagyon piszkos pénztől”!
Eszembe jut még egy példa. Mondjuk beleesem a sodró folyóba. Visz az ár piszkosul, jön egy deszka. Nem mérlegelek, hanem elkapom. Ilyenkor az ismeretlenbe helyeztem a biztonságomat. Mert vészhelyzet van. Vagy nyerek, vagy elmerülök. No. Ha most én állandóan ilyen vészhelyzet-lelkiállapotban fogok kínálni másoknak valamit, állandóan fenntartom majd annak a lehetőségét, hogy vagy megúszom ezt a kalandot, vagy elmerülök a szükségletek sodró áradásában, és sosem fog megszáradni a ruhám. Ez ilyen egyszerű. A túlélés a gyökércsakra hatókörében van. A fejemben meg kérdés: miért mindig csak a túlélésig jutok?
Kicsit azért jobb vagyok, mint a mesebéli igaz festő, aki műveivel a nagy magasságokban járt és aztán teste idő előtt, nyomorúságban követte az alkotásokat a felhők közé. Lehetek jobb, bár nem leszek tökéletes. A szívem mindig nyitva van. És szívesen adok abból, amim van, nem csak akkor, ha felesleg. De a pénz erejének vissza kell térni a helyére! Na. Így.