Egy példát hoznék most: hogyan generálódhat egy konfliktus – először a párkacsolatban? Miből lesz a veszekedés?
Két domináns fél azért a célért csatázik, hogy az adott témában felülkerekedhessen, megnyerje az ütközetet, hogy legyőzze a másikat. Ez táptalajt ad arra, hogy egész életüket végig bokszolják. Ha nem tudnak tiszta csatát vívni, akkor átmenetileg szerepeket váltanak. Az agresszor átmegy áldozatba. Hol egyikük, hol másikuk. A konfliktus és állandó veszekedés elkerülése csak egyetlen módon sikerülhet: valamelyikük felébred, és azt a csatát már nem akarja megnyerni. Aztán a következőt sem. Feladja az egyik az igazát. És nem keres másik igazságot magában, amit aztán be akarna hajtani. Ennek a konfliktus típusnak csak akkor van vége, ha valaki önként lemond a győzelemről. NINCS MÁS ÚT!
Nagyon fontos rávilágítani arra, hogy milyen ördögi spirált képesek a domináns felek gerjeszteni annak érdekében, hogy a számukra éltető konfliktus fennmaradjon. Ezt úgy is teszik, hogy egyre nagyobb horderejű háborús okokat hívnak be az életükbe. Így kapják majd azon magukat, hogy már a közös gyerekeiken megy a harc, holott meglehet, hogy már évek óta különváltan élnek.
A dráma szemüvegén keresztül egyre valóságosabbnak tűnik a vészhelyzet. A másik ártalmassága, alkalmatlansága – például a szülőségre. Az elvált felek gyakran „külső” segítséget vonnak be, és fel is jelentgetik egymást a megfelelő helyeken. Úgy lehet ezt tekinteni, mintha zsoldosokat alkalmaznának, hogy biztosan megnyerjék az ütközetet. Nem számolva azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy ezzel önmagukat szolgáltatják ki testidegen döntéshozói és végrehajtói gépezetnek. Mintha azt mondanák nekik: „végezzétek csak el helyettünk a piszkos munkát”.
Aztán persze, az első kábulatból felocsúdva, szívesen megmondanák ezeknek a szerveknek, hogy mit és hogyan kellene tenniük. És ekkor derül ki, hogy nem zsoldosokat vettek fel, hanem azt történt, hogy a megoldás lehetőségét maguktól eltaszították, és egy kívülálló hadvezér kezébe tették le a döntés és végrehajtás jogát. Hirtelen azon kapják magukat, hogy nem csak a gyerekük felett, de felettük is ítélkezni fognak, és az ő fejük felett fognak döntést hozni. Én bölcsnek tartom az a szervet, aki úgy működik, hogy azt mondja a feleknek: „nektek kell megegyeznetek.” Mert ezzel visszaadja a felelősség kötelezettségét, és újra jogot is ad a szülőknek, hogy maguk dönthessenek.
Hogy meg tudj egyezni a másik, ugyancsak domináns féllel, iszonyúan mély, belső utazást kell tenned, hogy feltárd magadban a saját dinamikáidat, miért akarod legyőzni minden áron a másikat? És valójában kit szeretnél legyőzni, akit sosem tudtál, mert tekintélyszemély volt az életedben? És akkor áttoltad ezt a késztetésedet valaki másra. Kire másra, mint a párodra? Peched volt! Nem a gyengébb ellenállás képviselőjébe ütköztél. És akkor, itt, fel lehet tárni a fegyverraktárad ajtaját: mivel, hogyan manipuláltad a másikat, annak érdekében, hogy Te legyél a nyerő? Ő mit válaszolt erre? Agresszív lett, vagy eljátszotta az áldozat szerepét? Mondom, hogy peched volt!
Az embert a Jóisten teremtő erővel ruházta fel. Az ember az elméjével teremt. Ebből a képességből születtek és születnek a nagy emberi felfedezések, és ugyanebből a kreatív elméből születnek, akár egy egész üzemcsarnokot betöltő, manipulációs gépezetek.
Mit fogsz most tenni? Most, hogy már tudod! Tiéd a döntés. De dönteni kell, és nem csatázni.
Más esetekben, ahol a domináns-alárendelt, vagy domináns-domináns egyenrangú viszonyulást a partnerek tudatosan el akarják kerülni, létrehoznak maguk között egy kényes egyensúlyt, és a „kártyalapok” leosztásánál az egyik fél mondjuk a döntéshozó lesz, a másik pedig a végrehajtó. E szép rítust a kapcsolatért végzik. Igyekeznek a parázs vitákat elkerülni, helyette a konfliktus kezelés módszerét alkalmazzák.
Nézzük, hogy ebben a kényes egyensúlyban miért támadnak a konfliktusok? (Csak egy példa, a teljesség igénye nélkül.)
Ki, mit vár el a másiktól?
A döntéshozó kimondatlanul elvárja a végrehajtótól, hogy döntéseit a cselekvés által manifesztálja. Mégpedig a gyors és hatékony cselekvés által.
A végrehajtó kimondatlanul elvárja, hogy a döntéshozó mielőbb hozza meg a lehető legoptimálisabb döntést, de minimálisan döntsön valamit.
Amikor ezt kimondják egymásnak, mert ki nem mondott elvárásaik felszínre akarnak törni bennük, akkor óhatatlanul fel fognak bukkanni rossz érzések.
Az adott szituáció lehámozása messzire visz bennünket, le a mélybe, a gyökerekhez.
Elgondolkozom , és te elgondolkozol azon, hogyan osztottuk le a kártyákat az elején? Mi volt írva az én kártyámra? „Nem tudom megcsinálni ”. És a tiéden mi állt? Nemde a „nem tudom eldönteni” felirat?
És akkor, a szerelem ősrobbanásában eggyé olvadt a „nem tudom eldönteni” és a „nem tudom megcsinálni”. És kialakították közösen az EGYET. Milyen alapokra helyeztétek ezt az építményt? Nem a szándék alapjára, hogy kiegészítsétek egymást hiányosságaitokban? Mit tettetek bele, a legnagyobb szeretettel és legjobb szándékotok szerint a kapcsolatotok ládikájába? Nemde azt, hogy „én majd döntök helyetted is”, és azt, hogy „én majd elvégzem helyetted” ? Igen. Ez a kényes egyensúlyotok alapja. Ami nem megítélendő, vagy elutasítandó, hanem egyszerűen ez van most nektek.
A konfliktus abból a hiedelmetekből származik, hogy azt gondoljátok, az öskü úgy szól, hogy „mindig”. Tehát mindig dönteni fogok helyetted is, és mindig megcsinálom – helyetted is. És aztán, a szürke hétköznapokban kiderül, hogy a mindig és még hozzá az azonnal nem képes teljesülni. Ekkora elvárásnak nem tudunk folyamatosan megfelelni.
Ebből a helyzetből, hosszú távon könnyen adódhat feszült érzés bármelyik félben. Érezheti bármelyikük úgy, hogy bizony egyedül maradt. Ki-ki a maga szerepében. A döntéshozó érezheti úgy, hogy túl sok neki, hogy minden döntést egyedül kell meghoznia; a végrehajtó érezheti magát úgy, hogy túl sok neki, hogy mindent egyedül kell végrehajtania. És szükségképpen fel fognak lázadni. Így születik meg az a nem kívánt gyermek a kapcsolatban, melyet úgy hívnak: Konfliktus.
Mi lehet itt a belső munka, mely kaput nyit a kalickából való kirepülésre? Hogyan is van ez? Kinek kell engednie? Az előző, domináns –domináns példában is, és ebben, a kényes egyensúlyban is, ahol az egyenrangúság vélelmével tudatosan élnek a felek, de nem a felülkerekedés, hanem a kiegészítés szintjén, az a feladat, hogy mindenkinek abból kellene engednie, amiben ő az erősebb. A domináns-domináns leosztásban is gyógyító, ha már az egyik fél képes engedni.
Ebben a másik esetben pedig a döntéshozó azzal gyógyíthat, hogy hátrább lép. És teret ad a másiknak, hogy most ő döntsön. Nagyon nehéz. Főképp, hogy közben ne figyeljünk árkus szemekkel a fal mögül: vajon milyen elcseszett döntést fog hozni a másik? De valld be, kedves! Ugye felszabadító érzés lenne, ha egyszer végre azt mondhatnád: „tanácstalan vagyok! Segíts!”
A végrehajtónak milyen érzés lenne egyszer tudni azt mondani: „nem tudom teljesen megcsinálni, kérlek, segíts!”.
Ezzel szemben majdnem mindig ott van a ki nem mondott elvárás: „változz meg te.” És igazából ez a valódi öskü-szegés! Ha egyszer elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, majd a beleegyezésemet hirtelen visszavonom. Igaz, azt sem mondom ki nyíltan, hanem csak el kezd hirtelen kellemetlenné válni számomra az a szerep, amit a szerelem hevében önként és dalolva vállaltam magamra: „majd én elintézem helyetted is –a kapcsolatunkért.” Hozzá a hiedelem: „mindig képes leszek rá.”
Nem csak a főzés-barkácsolás ritmusának váltogatása kedvez a megelégedett párkapcsolat folyamatának, hanem azon, nem nemekhez kötött szerepekből való – legalább időszakos – kibújás, mint a döntő és végrehajtó. Domináns-domináns. Önálló-önálló. Stb.
De ha számon kéritek egymástól azt a szót, ami nem is létezik, a MINDIG, akkor ebből bizony konfliktus lesz, és abból rossz szájíz lesz. Persze ott van a felelősség mindenkinek: „mikor és hogyan, és hányszor keltettem én azt a látszatot, hogy mindig képes vagyok?” Miért gondoltam úgy, hogy magamra vállalom a felelősségét annak, hogy helyette döntsek, vagy megcsináljam? És ha nem helyette, hanem a kapcsolatért, akkor most miért mégis az emberen akarom számon kérni? Ja, hogy a kapcsolat nem válaszol? Mert, bár a kapcsolatért dolgozunk, de mégis csak mi közöttünk támad a feszültség.
Összefoglalom. Valójában a konfliktusos helyzetek hangos tülkök, melyek hivatottak felébreszteni bennünket: valamit nem jól csinálunk. Vagy nagyon rosszul. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. Nem csak a helyzet gubancos, az csak a jéghegy csúcsa. Ezért hosszú távon akkor tud a kapcsolat jól funkcionálni, ha nem arról szól az egész közös életünk, hogy konfliktusos, feszültséggel teli helyzeteket oldunk meg villámgyorsan és lehetőleg minél diplomatikusabban, hanem feltárjuk, hogy milyen hiedelmeink vannak, milyen elvárásaink, milyen kivetéseink. Kinek, milyen kártya jutott? És ha valóban szeretnénk azt a kapcsolatot lelki egészségében megőrizni, akkor hajlandóak vagyunk néhány gyeplőt kiengedni a kezünkből. Sokkal egyszerűbb kiengedni azokat a gyeplőket, mint elkapni a gyeplőnél fogva a vágtató lovakat. Ezért, ha azt várnád, hogy változzon meg a másik feled abban, amiben ő gyenge, akkor nehéz helyzetbe hozod. Nem kevesebbet akarsz, mint hogy kapja el a vágtató lovakat. De lehetőleg egyszerre. Hát nem egyszerűbb elengedni azokat a gyeplőket? Persze, itt sincs ott az a szó, hogy MINDIG.
Köszönöm, hogy olvastál!
Szép napot! És jó utazást önmagadba!