Szervusztok Kedvesek!
Ha feltűnt volna –esetleg…ritkábban írok mostanában ide a blogra. Ennek számos oka van. Egyrészt rengeteg figyelmemet, időmet elvitte a Női tudatosság elvonulásra való felkészülés, másrészt, ennek hatására, (vagy valami más hatására) újabb folyamatok indultak el bennem. Ezek a folyamatok lelki szempontból igen kedvezőek. Hatásukra egyetlen mozdulattal le tudtam tenni a cigarettát, és most már a második hetemet taposom cigi nélkül. Na, tudom, nem nagy cucc! Mi az, két hét? Nekem azonban nagyon sokat számít! Csodaként élem meg, hogy képes vagyok erre, és megveregetem a vállaimat. Tudom, hozzá vagyunk szoktatva, hogy csakis a csúcsteljesítményekért jár elismerés, jutalom. Továbbá az élet apró dolgait, ajándékait már lassan észre sem vesszük. Ettől aztán egyre sivárabbak lesznek a hétköznapok. És a nagy durranásra való szüntelen várakozás teszi ki és emészti fel az életünket.
Nem látok közvetlen összefüggést a nikotin-megvonás és testem fájdalmai között, ám az összefüggés lehetőségét kizárni nem tudom. A lényeg az, hogy az összes ízületem, izmom, különösen hátam izmai nagyon fájnak. Tegnap éppen ezért elmentünk egy könnyű túrára, hogy megmozgassuk magunkat a lágy őszi erdőben. Mert ha fáj, mozgatni kell - ez az elvem. Ezért aztán délután még kiirtottam néhány huszon- akárhány éves bokrot itt a ház körül. Már egészen rámentek a kerítésre és a tetőre. Közben, nagyon helytelenül azt mantrázgatom, hogy „soha a büdös életben nem leszek kész vele.” Ami persze nem igaz, ez is egy élethazugság. „Soha nem leszek kész vele”. Ha valamivel rendszeresen foglalkozunk, akkor annak meg lesz az eredménye. Mindössze türelmesen kell végezni, és rendszeresen. Így aztán – bár a „szekér szalad”, nekem mégis tönkre vágja a pillanat szentségét ezt a „soha-mantra”.
Mint tudható, kerek tíz napja 50 éves lettem. Szeretem, hogy 50 éves vagyok. Úgy érzem, hogy most kezdődik a teljes életem, a szabad életem. Egy páratlan lehetőség a számomra, hogy tapasztalásaimból szerzett bölcsességemet a magam javára fordítsam. Volt nem is olyan régen, egy olyan hülye ötletem, hogy a gyerekeimnek adom, vagy más nőtársaimnak adom, de aztán rájöttem, hogy ez így nem fog működni. Ez a bölcsesség engem illet, nekem jár, nekem dukál – ahogyan a népmesében olvashatjuk. Miért adnék valamit oda másnak, aki aztán nem becsüli meg, amikor számomra pedig olyan fontos, és teljessé teheti az életemet?
Egy apró sztori ide: kint vagyunk az erdőn, és fiam egy combos ágat a földhöz csapkod annak érdekében, hogy eltörje. Jön a lányom, nézi-nézi, mit csinál…Mondja neki: „én ezt nem tenném. Egyszer így törtem el egy ágat, és úgy pofán vágott, hogy szikrát hányt a szemem” - bölcselkedett a lányom, aki nemrégiben arra kért engem, hogy ugyan hagyjam már őt békén, hogy saját élettapasztalatot szerezhessen. Fiam persze tovább csépelte a karót a sziklán, oda sem hederítve a jó tanácsra. „De anya! Hát szemen fogja magát vágni vele” – aggodalmaskodott tovább a lányom. „Hát akkor majd szemen vágja” – mondtam neki. „Szerintem hagyjuk meg neki, hogy tapasztaljon.” Nagyon komoly arcot vágtam, de legszívesebben elgurultam volna a nevetéstől.
Nem határoztam el előre, mégis, amikor átmentem a bűvös ötvenen, valahogy úgy jött hirtelen, hogy nyugdíjba megyek. Mit jelen nyugdíjba menni? Úgy tudjuk, hogy a nyugdíjas évek nyugalmasak, anyagilag megalapozottak, biztonságosak, és az ember teheti végre azt, amihez kedve van. És azt is tudjuk, hogy ez ma már úgy nem igaz, ahogy van. Ennek több oka is vagyon, amit most nem részleteznék itt. Mert minek? Ebből a nyugdíjba menésből mindössze annyit valósítok meg, hogy azt tehetek, amit szeretnék, ami örömet okoz, illetve megtalálom az örömet abban, amit csinálok. Hogy egészen pontosan fogalmazzak: a kényszert engedem el – vagyis igyekszem. Igyekszem észrevenni, amikor kényszerré teszek egy egyébként nagyon felemelő kerti tevékenységet. Mert valamit be kell bizonyítani, magamnak, és esetleg másoknak is. Valamit el kell végezni, mert akkor van rend…stb. Valamit feltétlenül meg kell tennem, mert akkor jó vagyok, jól csinálom, de ha nem teszem meg, akkor nem leszek jó… mások szemében….Na. Nyugdíjba megyek, mondom!
Harminc évre tervezek. Mostantól. Utána majd meglátjuk. Korábban úgy gondoltam, az a jó, ha az ember az élete végén csak úgy összedűl, felborul, mint a kutya, és már lehet is vinni. Ez az elképzelés is megváltozott bennem. Nagy ajándék lenne számomra az élettől, ha tudatosan halhatnék meg. Egy nénire emlékezem az otthonból, ahol anyukám is élte élete utolsó éveit, heteit, napjait. A hospice szobában ketten feküdtek, anyu és egy néni. A néni teljesen magánál volt, nagyon választékosan és értelmesen beszélt. Mondta, hogy azért van itt, mert hamarosan meg fog halni. Minden étkezéskor megette, amit elé raktak, aztán szépen kihányta. Mivel ez már jó ideje így volt, a táplálkozásból a tápot már nem tudta felvenni, hanem csak a rítus maradt meg. De azt megtartotta, mintha minden rendben lenne. Akkoriban kétnaponta jártam anyukámat látogatni, hiszen én is tudtam már – és talán anyukám még jobban érezte-, hogy nekünk is közeleg a búcsú ideje. A néni, aki tegnapelőtt még itt feküdt, két nap múlva már sehol sem volt. Az ágyát áthúzták, és nincs tovább. Akkor sem tudtam sajnálkozni, hogy meghalt. Inkább csodáltam, hogy mennyire együtt tudott mozogni az élettel. „Azért vagyok itt, mert hamarosan meg fogok halni” – így mondta. És meghalt. Úgy láttam, hogy beleegyezett. És talán a rokonai is beleegyeztek. Ezért történhetett ez így.
Az élet egy nagyszerű adományának tartom a beleegyezés lehetőségét. Hogy képesek vagyunk, és jogosultak hozni egy döntést, hogy beleegyezünk-e, vagy nem. Nem kötelező, hanem választható. Hogy jön ez az elkövetkezendő harminc évemhez? Majd most elémondom: az első lépések között lesz az, hogy bele fogok egyezni. A saját halálomba. Bármikor is legyen az. Az ilyesminek sokkal hamarabb be kellene következni, mintsem a halálos ágyon. Nincs más mód, hogy az életem további harminc éve is, ne a saját halálom elől való elfutásról, menekülésről szóljon.
Voltak már „kis beleegyezéseim”. Ezek eredménye a transzállapot. Amikor lényemből fakadhat a „minden a rokonom” érzés. Csak azt tudom mondani, hogy nagyon-nagyon csodálatos érzés…az akácosban sétálgatni mezítláb. A földbe fúrni magam, mint egy vakond. Egy róka mellett ücsörögni a sziklán. Igazán, semmihez sem fogható boldogság-forrás. Az Életre való beavatódás az életről való lemondással lesz teljes a számomra (nem tudom, másnak mivel). Paradoxonnak tűnik, és erősen támadható. Ám ez engem ezúttal hidegen hagy. Nyilván mást jelent nekem az életről való lemondás, mint egy öngyilkos jelöltnek. Szegény öngyilkos jelölt! Ha tudná, hogy ő a Mester megváltatlan aspektusát éli! Számomra ez a lemondás azért fontos, mert olyasmiről mondani le, ami nagyon fontos, a megengedés és beleegyezés legmagasabb nem tudom micsodája.
Ha valami nem képvisel számomra különösebb értéket, akkor arról könnyen lemondok. Ebből a lemondásból nem származik aztán semmilyen felszabadulás érzés. Megszabadultam tőle – de jó! De semmi több! Rövid fellélekzés után rájövök, hogy semmivel sem vagyok szabadabb, mint annak előtte.
Mondanék itt egy-két példát: ha gyerekként megsérültem, mert a szüleim bántottak, magamra hagytak, és számomra ezért elvész a szüleimmel való kapcsolatom értéke, akkor nem lesz semmilyen súlya annak, ha lemondok a velük való kapcsolódásomról. Ha felnőttként le tudok mondani arról, hogy a szüleimmel való kapcsolatban valami nagyszerűt keressek meg, vagy netán én töltsem azt fel – gyerekként- valami nagyszerű tartalommal, akkor szabaddá válhatok ennek a kapcsolatnak a kényszerétől. Ha csak úgy beleszarok, és otthagyom, megtagadom, az áhított szabadság sosem jön el. Épp azért, mert nem lesz értéke a lemondásnak. Így az nem építő lesz, hanem éppen pusztító.
Ha kiábrándulok a férjemből, mert elvárásaim voltak, melyek ő nem teljesített be, számomra akkor annak a kapcsolatnak elvész az értéke. Ezért könnyen lemondok róla. Aztán elválunk. Vagy viharosan, vagy békésen.
De ha lemondok arról, hogy a kapcsolatunkban olyan értékeket keressek, a másiktól elvárjak, melyeket ő nem tud produkálni, akkor mindketten szabaddá válunk, és figyelhetünk azokra a dolgokra, melyeket jól tudunk működtetni. Ha csak elhagyom, elküldöm, kidobom, mint számomra immár értéktelen kacatot, akkor nem leszünk többek és szabadabbak. Sebeink lesznek, fájdalmaink.
Általában véve, úgy érzem és látom, hogy a másik ember megváltoztatásáról való lemondás egy nagy lépés a szabadulás felé. Sem a házastársamat, sem az exeimet (azokat meg főképp nem) nem tudom megváltoztatni. Itt különösen kihangsúlyoznám azt magunk, nők számára, hogy reménytelen egy olyan férfit megváltoztatni, (befolyásolni), akivel nem vagyunk intim kapcsolatban. A szakrális nő, mint olyan, csak addig tud hatással lenni a férfire, míg intim kapcsolatban vannak egymással. A férfi csak addig követi a nőt, amíg „van miért követni”. Ezért is elképzelhetetlen jobb belátásra bírni egy olyan férfit, akivel már nem élek együtt / haraggal váltunk el / új nője van…stb.
Okké! Tehát az elkövetkezendő harminc évem, amit nyugdíjban fogok tölteni, telis-teli lesz lemondásokkal. Kis lemondásokkal és nagyokkal. Telis-teli lesz beleegyezésekkel. Ezzel párhuzamosan arra gyúrok, hogy egészen határozottan és súllyal-értékkel bíróan tudjam azt mondani, hogy „nem egyezem bele” valamibe.
Az a vágyam, hogy a „minden a rokonom érzés” jöjjön el az életembe az Alsó Világból a Felső Világból és természetesen egyesüljön bennem minden a Középsőben!
Mára egy kedves mese-béli varázsigével búcsúzom:
„Lúdháj, daruháj, majd meggyógyul, ha nem fáj!” – Oszt készen van.