Üdv Kedvesek!
Ismét a Bagolyvárból. Eme helyiség kicsiny házunk beépített padlása, az alkotóműhelyem. Több mint egy hónapig kerültem. Több okom is volt rá. Magamé.
Az indiánok nagy baja...ez kavargatja mostanában a port a facén is. Meg a lelkemben is. Az indián kultúrához való öntudatlan vonzódásomba kapaszkodik e szomorú történés...könnyeim folynak, s egyebet mit tehetek? De nem becsülöm le a könnyeimet! Az Nagybötűs Élet úgy hozta az elmúlt hetekben, hogy meg kellett ismerkednem a feltétlen csodavárás művészetével, s úgy imádkozni a magam módján, mintha csak magától értetődő lenne, hogy a csoda be fog következni. Én ezt a kalamajka indián nyelvet nem ismerem, de szívesen megtanulnék pár dalt, és nem akarom tudni, hogy mit jelent magyarul. A szanszkrit mantrák elme-értelmét sem tudom, aztán vagy közel van a lelkemhez, vagy nem. Az ősi, a bárdolatlan és zabolátlan érint meg, az érzés visz és nem az értelem tudása.
Azt még zsigerből érzem, mi van a mögött, amikor azt éneklem: „hidegen fúnak a szelek”.
Nem csak a távoli mezőkre tervezett kőolajvezeték sirat, hanem a közeli hegyeink sebei. Az erdei, aszfaltos, murvás utak, melyeken nem jó érzés mezítlábaskodni. S közben a szópárbaj szintén szakadatlan a küzdelem. Még nem döntöttem magamban a saját igazságom felől: a motoros fűnyíró, mely a kényelmemet szolgálja, vajon mennyire kedves találmány például a hangyák számára? Cefetül kényelmes vagyok, az a helyzet. Ebbe születtem, hát természetesnek tűnik. Ellenérdekeltségek merülnek fel kicsiben és nagyban. Én még tudnék kaszálni, ha egyébként nem szakadnának le a vállaim, de akik utánam jönnek, jó, ha egy alkalmas szerszámmal némi gyújtóst tudnak keríteni, hogy ne fagyon be a fenekük. Erre tudtam őket megtanítani, hát így tudják ők is. És 1:0 a villanyvezeték javára, ha a fenyőfám körbe merészeli nőni.
Kultúrák beolvasztásáról.
Épp, amikor Sánta Őzet olvasom, hát csak elgondolkozom, hogy az integráció bizony olyan, mint a motoros fűnyíró. Valakinek kényelmes, valakinek halálos. Ahogy az „űrbe kilőtt” gyökere-tépett Sánta Őz indián erőszakosan integrálva az erősebbek által, egészen az autótolvajkodásig vitte, úgy vannak például a ma itt élő roma népek a hagyományuk nélkül. Mesterségeik nélkül. Az egyetlen, ami megmaradt nekik (legalább itt a falunkban, ahogyan én látom), az én füleimnek kalamajka nyelvük, amit használnak, hogy mi, a nagy fehérek, lehetőleg ne értsük, amit mondanak. Erőst sajnáljuk tőlük a segélyt. Azt látjuk, hogy többségében ingyenélőkké váltak. Ha megkaparjuk a felszínt, akkor azonban látszik, hogy a segély nem segített rajtuk, hanem mindössze megalázza őket. Hajlamosít arra, hogy a munkától elvegye a kedvet, valamit arra, hogy az „én nótámra ugráljatok”.
Jó negyven évvel ez előtt sok borsot tört a helyi roma lakosság a weekendesek orra alá. Apám vésőit minden héten megfújták. Apa nem volt szívbajos, elindult a faluba, kicsit kérdezősködött, s mindig visszavásárolta bagóért a szerszámait. A cseresznyét ággal együtt szüretelték. Az értelmetlen rombolás nem született fajta kérdése, hanem a gyökértelenségből fakadó bizonytalanság lázadása. Ha van időd, kedved, nézd meg a hét végén a filmet. (A cikk végén találod a linket.)
Ma már van térfigyelő kamera, meg Pilis Security, és így kiderült, hogy nem csak a romák lopnak, sőt, többnyire nem is ők próbálkoznak már ezen a vidéken. Sokan igyekeznek azonban munkához jutni. Munkához jutnak, csak pénzhez nem. Értéket termelő munkájukat minden állampolgárunkat sújtó, embert próbáló alamizsnával fizetik ki. (Ha kifizetik.)
A mi indiánjaink, akiket gyakran dakotáknak csúfolunk, annak, érdekében, hogy kerüljük a cigány kitételt, a hagyományaik és a megcsonkított kultúrájuk nélkül, vajon mire jutnak majd? Nem csak a zenei hagyományról, a táncról, a nyelvről beszélek...hanem a sajátos világlátásról. Ami a tánccal a zenével, az énekkel, a nyelvvel, a kifejezésmóddal kellene öröklődjön nemzedékről nemzedékre. Azt ki fogja visszaadni nekik? És nekünk, magyaroknak mennyivel jobb a helyzetünk hagyomány ügyben? S hát azoknak a zsidó származású embereknek, akik nem beszélik már a nyelvet, nem ismerik a kultúrát, a hagyományokat, a vallásukat? Csak attól zsidó, hogy olyan feje van, esetleg sajátosan értelmezi a jó seft mibenlétét? Meg attól roma, ahogyan kinéz...és mitől magyar a magyar? Mert azt hiszem, nem attól, hogy turbó.
Na, jól elkanyarodtam a Dakota béli kőolajvezetéktől.
Látszólag. Én úgy érzem azonban, hogy nem erőltetett ez a párhuzam. Mindannyiunknak kinn kellene lenni az utcán és skandálni, kinek, mi járna vissza. Kinek a földje, kinek a becsülete, esetleg mindkettő. A javarészt semmibe veszett ősmagyar vallást, kultúrát pedig vajon kin fogjuk behajtani? Egy jobb öklön?
A tisztességem, az hun marad, mint munkavállaló állampolgárnak, vállalkozónak…Anyának, nőnek, feleségnek; kenyérkereső férfiembernek, barnának és fehérnek?
Azt hiszem, mindenkinek hasznára válik, ha megtanulunk jól imádkozni és feltétel nélkül hinni a csodában. Egyebet most nem tudok…Hajrá indián testvérek! Az Óperenciás tengeren túl és innen!
Mert minden a rokonom!
Kelt: Bagolyvár, 2016-11-11-én
www.youtube.com/watch?v=3TayQt4fq8I