A hatalmas fából való kapu ismét feltárul előttem, amint beütöttem a helyes kódokat. Nem sikerül elsőre. Kicsit össze vagyok zavarodva- úgy tűnik. A sárga gránitköveken lépdelek, aztán fel a lépcsőkön. Az első emeleten sötét van, lehet, megint kiégett a körte. Kitapogatom a zárat. Bemegyek. Villanyt gyújtok. A csupasz, piszkos falak rám förmednek. Üres a tér – minden tekintetben. Elindulok a kiürített lakásban. Körülnézni, vajon mi maradhatott itt, ami még fontos lehet számomra. Kinyitom a fali szekrény ajtaját. Egy nagy uborkás üveg, néhány üveglap és az aljában cementes zsákocska – de az is lehet, hogy gipsz. Egy toldott-foldott élet hajdani kellékei…Becsukom az ajtót, tovább haladok a keskeny folyosón. Szerettem azt az elpusztíthatatlan öntött követ. Legalább száz éves, de csak néhány repedés van rajta. Szinte hihetetlen, hogy ilyen épen megmaradt. Visszatérek a szobába. Az én szobámba. Itt is villanyt gyújtok. Az ablakhoz lépek. A lelkembe vésődött szomszéd házat bámulom, mint egykor oly sokszor, amikor kicsi gyermekként kirévültem az utca forgatagára és a szemközti házra – ezt a felnőttek bambulásnak nevezték. A fekete karszéken hintáztam az ablak előtt…és egyszer csak: bumm! A fejemmel neki a nagy üvegtáblának! A vékony üveg azonnal betörött, és én ott voltam a megbillent karszéken egyensúlyozva, az üveg giotinnal a nyakamon. Persze üvöltöttem. De nem moccantam. Anyu jött hamar. Szerettem anyu ösztönös megoldásait. Főképp, ha a nyakam köré éles üveg fonódott. Azonnal átlátta a helyzetet, és szinte gondolkodás nélkül, a puszta kezével betörte az üvegtábla többi részét is, miközben engem erősen fogott. Szerte-széjjel hullott az üvegtábla maradéka, és én kiszabadultam. Mindössze annyi sérülés volt a fejemen, a homlokom tájékán, mintha csak egy szúrós falba ütöttem volna bele.
Kirezzenek az emlékezésből. Az üres szobában forgolódom. Az ágyam helyét nézem, a hungarocell falat, mely mindig nyikorgott, amikor erős szél volt. A puha falba, melyet apukám nagy gonddal készített, festett,és én galád módon beleszurkáltam filléres kincseimet, és az első kedvesem igazolványképét. Aztán elmentem táborba két hétre…mire hazaértem, ki volt festve, kitakarítva, és jaj! A puha falról eltűnt minden kincsem! Be volt hajítva a vitrin aljában lévő fiókba…
Az erkély felé fordulok, ahol parányi koromban szinte az egész nyarat töltöttem. Kitolták a rácsos ágyat, ameddig kifért. És ez volt a levegőzés, napoztatás. Persze, fele annyira sem volt zajos az utca, mint manapság. Hiszen alig volt autó. Néha eldöcögött egy troli, s ormótlan kerekei pattogtak a macskaköveken. Büdösnek épp büdös lehetett azért, hiszen a vasút mellett laktunk. Hol a gőzösök pöfögtek, hol az a hatalmas kémény, mely ott meredezett szemközt az erkéllyel, és, ami nem is tudom, mi célból okádta a füstöt egész éven át. Tudom, féltem tőle…Csak sokkal később nyugodtam meg, amikor végleg meggyőződtem róla, hogy az a félelmetes monstrum nem jön közelebb.
Megérkezett az új tulajdonos. Mint egy japán turista, járkál fel-s alá birtokában. Az órákat fényképezi. Elölről, profilból, majd felírja a számokat… Bejárja a szobákat, a mellékhelyiségeket. Lába alatt recseg a parketta. Ismét egyedül maradok. Az ajtófélfának támaszkodva búcsúzom. Majd leoltom a villanyokat…az ajtóból még visszafordulok. Az ajtóból, melyen át annyi gyermeki éven át vágtattam be karácsonykor, amikor csengetett az angyal… Az ajtóból, ahonnan nagymamám az utolsó útjára indult a mentősökkel, az ajtóból, mely hideg téli napokon zsilipként zárta el a hideg folyosót a meleg szobáktól…Az ajtóból, ahol nagyszüleim és akkor még gyermek édesanyám testvéreivel hetven évvel ezelőtt először léptek be új otthonuk ajtaján. S most én vagyok az, aki kimegy, és behúzza maga mögött a rozoga kisajtót. Látszólag csak én vagyok itt, de valójában most mindazok kijönnek, s teszik be az ajtót, akik emlékeimben és lelkemben hozzám tartoznak.
Hát beteszem azt a kisajtót. Mert elmúlt. Mindez elmúlt. Mint tárgyi emlék, mindenképp. Most nem tudok arra gondolni, hogy egy másik ajtó kinyílik. A búcsúban időzök. Kimegyek a lakásból. A lépcsőház első emeletén sötét van. Talán kiégett a körte. A sötét lépcsőkön, a korlátba kapaszkodva botorkálok lefelé és kifelé. Képzeletemben most az a kisiskolás vagyok, aki egész nap a lépcsőházban hancúrozott, kiabált és énekelt. De jó is volt itt játszani! Az udvar már nem a régi. De hiába újították fel, a dohos pincék még most is böfögnek. S az állott, penészes szag most összekeveredik valami silány pörkölt szaggal. Ez már nem az enyém! A kapu felé indulok. Megnyomom a gombot. Síp, szezám tárul… Beülök az autómba, indítom a motort…s a kapu szeglete pedig tovább őrzi velem együtt a gyermekkorom világát, s az első csókok emlékét…
2017. szeptember 6-án. Teliholdkor – és beteljesedett.