Milyen szép csendes ez az este! Nem választott böjtöm harmadik estéje. Emberem lent alussza lázálmát, én pedig idefent, a Bagolyvárban készülök a holnapi napra.
Kis közösségünkkel női kört tartunk. Lesz egy mesénk, amivel dolgozunk majd, és egy másik mesénk, mellyel utazunk majd. Egy új emberi életet hívogatunk a világra. A kis Gergelyt. Ő a második unokám. Nem is egy ember, de négyen születnek ujjá. Egy kis család határai tolódnak ki hamarosan.
Ma bejártam a mezőt. A füvek tisztességben megőszültek. Meghajoltak a heves északi szél erejének. Fehér fák kérge virított, mintha havasak lettek volna, alvó ágaik végén még rezgett imitt-amott egy-egy aranybarna levelecske. A bozótosban fácánok lármáztak. „Valami zavargálja őket” – gondoltam. Talán egy kutya. Kiértem az út végére. Egy iromba róka ugrott meg, nem túl messzi tőlem, sebes vágtával bevetette magát a bozótosba. Talán miatta is lármáztak azok a finom madarak. Mi más lehetett volna a gaz zaklató? Hiszen erre felé a bozótosba a telepi kutyák közül csak az én Bellám jár be vadat szaglászni. A többiek kullognak a gazdik mellett az úton, s otthon, mielőtt belépnek a fűtött házba, mancsaikat letörlik.
A fácánoknak nem ez volt a legjobb napjuk. Bella ment a róka nyomán, és így ketten még egyszer megriasztották őket. Tudom, nem illő Isten egyetlen teremtményét sem lebecsülni, de nevetnem kellett…és megállapítottam, hogy ilyen hülye madár nincs még egy, mint a fácán. Lomha, ügyetlen, és nagyon hangos. Igaz, láthattam azt is, amikor ez a suta madár – az életéért küzdve -, egyenesen a legsűrűbb bozótosba vágódott a magasból a vadászsólyom karmai elől. Az ösztönei vezették. Vagy előbb éri el a sűrűt, vagy vége van a szaros életének. Sólyommal vadászók mesélték, hogy tízből kilencszer a fácán győz. Így óvatosan skatulyázom be őket…Hisz áldott ösztönlények a fácánok is.
Oly békés volt a mező. Tüdőmet átjárta a jeges szél. Távolabb láttam, hogy kedvenc vadlesem, ahol dobolni szoktam, bizony erősen gyengélkedik. Még odáig elsétáltunk, hogy megnézzem, vajon mi lelte? Hát azt biz’a úgy felhajította az a nagy szél! Kifordította a sarkából, s szegényke egyetlen lábán tántorgott. Rátámaszkodott a közeli susnyókra. Szép létrája csálén állt. Valószínűleg le is tört róla. Talán jönnek majd az erdészek, s a helyére tántorítják. Fontos hely nekem ez a vadles. Itt írtam első utazásomat a hegytetői házba, körülkeringi fényfelhő…És a házban a nyílt tüzű kályhán egy nagy kondér ült, benne víz forrt és gyógyfüvek. A kondér gőzzé főzi a bűntudatot és a bánatot, s a vándor – immár megtisztulva ezektől a lelki béklyóktól -, indulhat tovább az arany ösvényen, befelé az erdőbe. Mielőtt elindul, az ajtót beteszi, s a seprűt keresztbe elé támasztja. Azzal be van zárva.
Mindig vissza lehet ide térni, amikor csak szükséges. A tűz bent mindig ég, a kondérban a víz örökké forr…és benne a füvek. Mindent megfőz, átalakít, és visszaenged a Nagy Térbe, mindazt, ami már nem tanít…Ha kell, újra és újra… Mindig jön egy vándor, mindig hoz valami párologtatni valót, mindig megtisztul és aztán betámasztja az ajtót, és tovább megy.
Nagyon fontos nekem ez a hely! Talán jön valaki és megjavítja majd. Tavaszra talán készen lesz. Addig pedig marad a belső kép…
Szakadt deszkáin keresztül átnéztem a ragyogóan kék égre. Ha nem tudnám, nem is hinném, hogy immár december van. A susnyásban csipkebokrok ringatták piros bogyóikat a szél szárnyán. Megnyomkodtam egyet-kettőt. Még nem az igazi. Odébb nagytestű szürke madarak csármáltak. Csak álltam ott, és néztem bele a fennsík pusztájába… A Pilis-tető felett jeges gombócokban vitorláztak a felhők.
Indultam már vissza. Most elég volt a testemnek ez a metsző szél, s az út, ami előttem állt – hazafelé.
„Talán jön majd valaki, és megjavítja” – morfondíroztam. A telepre érve irigy kutyák mérgesen csaholtak Bellára. Sajnálták tőle azt a sok finom szimatot, a szabad loholást, fácán kergetést… Bella most itt alszik a kályha előtt. A kályhában pattog a jó száraz fa…Amikor bejött, nem kellett lábat törölnie.
Jó éjszakát!