Kedvenc mezőmre térek álmomban. Ez az álom-mezőm, ismerem jól. Nem pontosan olyan ez a mező, mint a másik álmomban, (amit egyébként ébrenlétnek szoktak nevezni), de ugyanaz az érzés, ismerős tájon.
Nagy köd ereszkedik alá, s mintha csak puha dunna lenne, ráhajtom fejem. Oly nehézség ül szemem héjára, hogy nyitva bizony nem maradhat, fejem felemelni sem tudom, hát megadom magam, s egy szinttel lejjebb lépek, még mélyebben álmodom.
Ott feltisztul a köd, bár az ég felhős, körülnézek, igen parányinak érzem magam. Az eget kémlelem, egy madarat látok körözni a fejem felett. „Most vége a tyúkszaros életemnek” – gondoltam. Mindjárt lecsap rám. Próbáltam ide-oda ugrálni, hátha elvéti a bundám… Egyre alacsonyabban körözött, majd zuhanórepülésbe igazította magát, s indult felém – menthetetlenül…
Ám, amikor egészen közel ért hozzám, szárnyait kitárta, és mint egy kecses vitorlázó repülő, leszállt mellém a fűbe. Közelebb tipegtem hozzá: egy szép, szürke gyöngybagoly volt. Az arca valamelyik rokonom arcára hasonlított inkább, én mégis ámulva kiáltottam fel: „Anya”!
Anya nem szólt semmit, csak nézett rám, majd újra kitárta szárnyait, és felemelkedett a levegőégbe. Én is kitártam a kezeimet – egészen emlékszem, hogy ember voltam már akkor, kicsi termetű, de ember… Féltem, ha sikerül felszállnom, majd szédülni fogok a nagy magasságoktól, s lepottyanok, s akkor végem lesz…de azért csak szépen mozgattam a karjaimat, mintha csak úsznék…Hamarosan lábaim már nem érintették a földet, még rúgtam néhányat, egészen könnyen ment. És egyre feljebb, és feljebb úsztam a levegőégben, már egészen parányi volt a mező, a magányos fák, árkok és bokrok…Aztán odafent vigyázzba vágtam magam, előre húzott a fejem, és indultam vissza nagy sebesen a föld felé. Már egészen tudtam, mit kell csinálni: a föld közelében karokat kitárni, lábakat előre kinyújtani, földön megállni…
Bagony-Anya is leszállt mellém, és én megint szólítottam: Anya…
Anya később felhívott telefonon. Azt mondta, valaki nagyon beteg. Nem az én családomból. Rossz hír, megrémített. Felébredtem… Már csak rakosgattam testem az ágyban, nem volt értelme tovább küzdeni magammal. Baljós gondolatok forogtam bennem – tudom, semmit sem ér, és semmit sem jelent, kivéve, ha megtöltöm a figyelmemmel. Nem kell már nekem több, hiábavaló rombolás magamon! Inkább felkelek, inkább iszom egy kávét, inkább megírom, hajnali fél négykor, hogy 7 év óta, először találkoztam úgy az édesanyámmal álmaimban, ahogyan most. Szabad volt, tudó volt, bagoly volt…
És inkább hívom őt: gyere vissza a szívembe, Bagoly-Anya!
Inkább elmesélem, hogy gyerek korom óta nem úsztam a levegőben. Akkor igaz, nem törtem az égre. A kerítés mentén úsztam előre csak – semmi magasságok meghódítása…Most azonban – legyőzve minden félelmet – a Nap felé indultam, a felhők felé indultam, emberként, s szálltam-láttam madárként! Maradj velem, Bagoly-Anya!
2018. január 29.