Ezek a legszeretettebb hétvégék. A kályhában tűz pattog, kint farkasordító hideg van. Most -15 fok. A kutyának is szorítottunk helyet az asztal alatt. Péntek este van. Megjöttünk a gyerekekkel. A lányom itt ül mellettem, gyöngyökből ékszert fűz. Fiam elnyúlt az ágyunkon, azt hiszem, már alszik. A péntek este mindig nagyon bágyadt, hisz az egész hét hajszája üldözte eddig a percig...s most megnyugodni látszik.
A táskában egy halom könyv, s benne lecke rengeteg. Megvárnak. Elő sem vesszük, míg szét nem szánkóztuk holnap magunkat. Mert a pihenésnek is ideje van.
Az ember, akitől ma elhoztam, nagyon fáradt volt, amikor találkoztunk. Szinte alig értette, amit mondtam, így inkább csak hallgattunk, amíg a gyerek összekapta magát az indulásra. Amikor épp nincs vihar, egy fáradt és megszenvedett embert látok, az apát, amint a lépcsőházban ül a lépcsőn, mert már állni is nehéz. Aki sosem piheni ki magát, legfeljebb majd a földben.
A hajszoltságból lesz majd az egyensúlytalanság, a feszültség, s aztán végül a mennydörgés. Ciklikus ez is, mint a nő természete.
A hét végi történéseket a maguk lehető legnagyobb mélységében igyekszem átélni. Másként esik a fekvés is, amikor tudom, hogy ketten fent szuszognak a tetőtérben, a jó melegben. Olyankor minden annyira más. Más a hét végi bevásárlás, a takarítás, a rendrakás…Minden olyan más lesz, annyira ünnepi. Mint gyermeknek a Karácsony-várás.
A vasárnapok bezzeg! Ügyelni kell, hogy legyen tartalmas az a nap. Már reggel úgy érzem, mindjárt délután van, s indulni kell haza. Gyakran nyomott a hangulat, s vasárnap már nem fog az agy, holmi verseket tanulni. Idén lesz tíz éve, hogy így élünk. Sokan mondják, akik ismernek, és ismerik a volt családi körülményeimet, hogy ha nem jövök el, mostanra bizonyára megbolondultam volna; vagy csak egy roncs lennék már. Semmi több. Ezt azért tudom elfogadni, mint lehetséges, de be nem következett kimenetelt, mert bizony vannak olyan helyzetek, emberek, a kettő együtt, de külön-külön is, melyek alkalmasak arra, hogy egy jámbor emberből is kihozzák azt a bizonyos állatot…És én nem is vagyok jámbor. Nehéz elhinnem, hogy csak nekem kellett volna megváltoznom. Képtelen voltam rá. Ott és vele…
Mindkét oldalon álltam. Voltam gondozó szülő, aki kéthetente rémálomként élte meg, hogy a volt férje érkezik a gyerekekért; és vagyok külön élő anya, akinek rémálom, amikor vasárnap indulni kell - vissza. Iparkodom tudatos lenni, érzelmeket zabolázni, de megszokni sosem fogom.
Amikor nincs vihar, nem korbácsolom a vizet. Magamban maradok, a határaimon belül. Kibámulok az ablakon. Próbálom megszimatolni a légkört…nem érzek most semmit. Kettőnk közül én észreveszem és értékelem a békét, a másik szimplán fáradt…Nem megyek már túl közel, akárcsak az unokám, aki tudja, a kályha néha forró. Lehet, hogy most még hideg, de bármikor forró lehet. Ezért, jobb az óvatosság. Így gondolja az unokám, s bár a kályha hideg, azért ő mégis tisztes távolban marad. Egy másfél éves gyerek logikájával vagyok a helyzetben. Tiszta, egyszerű és tökéletes megoldása egy lappangó konfliktusnak. Egy el nem vált, kényszerű kapcsolatnak.
Késő van. Vesta-ügyeletet tartok. Kint a hideg erős, rakni kell a kis kályhát, bár megy a gázkazán is. Még elfagynak nekem a csövek éjjel! Volt már ilyen. Nem kockáztatom meg ismét.
Kutyánk az asztal alatt, mint egy szőrszobor, mozdulatlan fekszik egész nap. Ráadásul még szerelmes is. Valahogy mégsem vágyik ki a hidegbe. Étlen-szomjan, mozdulatlan várja a holnapot, és a szabadulást.