Jó reggelt Kedvesek!
Hétfő van. A Nap pirkad(na) az ég keleti alján, de ma titokban teszi ezt, mivel az eget felhők borítják, és a felhők sírnak. Úgy érzem, ma örömükben. Mint a rokonság, amikor új élet érkezik a családba…
Azért, mert én nem látom, a Nap ébredése folyamatban van, a felhők mögött, melyek fátyolként takarják el előlem azt, ami történik a horizonton. E természetből vett analógiával készítem elő ma hajnali írásomat. A felhők az égen, a fátylak, ma kusza elmémet szimbolizálják. Nem, a felhők nem rendezetlenek, és nem hiábavalóak. Ellenben az elmém! Telis-tele gondolattal, azon belül aggódással, félelemmel, ítéletekkel és elvárásokkal; az elvárásaimból születő csalódásaimmal, a csalatkozásomból eredő belső fájdalmammal, melyeket rendre valamiféle illuzórikus boldogságforrásból szeretnék megitatni és meggyógyítani. A nap minden pillanatában teremteni tudom azt az átkos gépezetet, melyet mi itthon – nagyon találóan – agymotornak hívunk. Erre az agymotorra felpattanva aztán elroboghatok villámgyorsan akár a temetetlen múltba, akár a meg nem teremtett jövőbe. Mindig csak egyetlen dolgot mantrázva tudattalanul: „nem vagyok jelen.”
Ahogyan írom ezeket, elhatározom most, hogy teljesen tudatos leszek abban, hogy én vagyok itt, én írok, és amit írok, az rólam szól, és amiről beszélek itt, az a valóság egy villanásnyi képe átengedve az én szűrőmön. Úgy írok, és úgy fogalmazok, hogy írásom végére egészen tisztán érezhető legyen, és a soraim között átragyogjon a diád lényege. Most vállalkozom valamire, amely cselekvésnek nem ismerem a kimenetelét, nem tudom, hogy milyen hatással lesz a másikra, aki velem szemben ül, amikor olvassa ezt. Egyúttal lemondok arról, hogy felelősséget vállaljak a másikért, aki velem szemben ül. Felelősséget vállaljak a hatásért, amit kiváltok a szavaimmal; felelősséget vállaljak az ő reaktív elméjének rezdüléseiért. Mely őbenne lezajlik, amikor engem hallgat, de a szent térben kimondatlan marad, és így a másik ember felelőssége nem tud áthárulni rám.
Biztonságban vagyok. Most a személytelenség ad egyfajta biztonságérzetet, a személytelenség, melyet a virtuális tér kínál fel számomra. Amikor pedig előtted ülök a diádban, akkor a megteremtett és felszentelt tér adja ezt a biztonságot, a bele küldött gyengéd programozás biztosítja számomra a biztonság érzését: lehetek önmagam.
Ebben a szent térben, ahol itt ülünk egymással szemben, te és én, most Skorpió vagyok, és azt élem meg, hogy kettéroppannak a skorpió-fullánkok, a képesség arra, hogy késleltessem a támadást, és nem várt pillanatban csapjak le áldozatomra.
Ebben a szent térben Mérleg vagyok, akinek elvész a végső igazság feletti látszat-hatalma;
ebben a szent térben Ikrek vagyok, akinek kezéből kihull a bőbeszédűség kétélű fegyvere, mellyel bárki hasába képes vagyok lyukat beszélni.
Ebben a szent térben most Rák vagyok, és döbbenten tapasztalom, hogy nincs kit az érzelmeimmel manipulálni.
Ebben a szent térben most Vízöntő vagyok, akinek a fejében hömpölygő gondolatáradat most szelíd, tiszta vizű erdei csermellyé szelídül.
Ebben a szent térben most Kos vagyok, és megfigyelem, hogy lassan abba kellene hagynom a sziklafal fejemmel való döngetését, mert az előbb-utóbb az életembe fog kerülni.
Ebben a szent térben Bika vagyok, és megfigyelem, hogy a karámom a ragaszkodásom.
Ebben a pillanatban Szűz vagyok, és világosan érzékelem, hogy a minden apró részlet tökéletességére való törekvésem miatt vagyok annyira kimerült.
Ebben a szent térben Oroszlán vagyok, aki létezésének ragyogó és királyi mivoltát most önmagában ismeri fel és egyedül ünnepli.
Ebben a szent térben most Nyilas vagyok, és meghazudtolva minden eddigi mentális programot, most észreveszem, hogy ujjaimon mély sebeket ejtett az ajzó ideg, mely nem pihen…már rég óta nem pihen. Tiszta ideg vagyok. Fáradt vagyok.
Ebben a szent térben a Bak vagyok, aki nem ismeri a célját, ahová pedig minden áron el akar jutni. Felismerem, hogy az egyenes vonalú elmozdulás helyett mindössze csak a saját farkamat kergetem.
Ebben a szent térben most Halak vagyok. És felismerem természetem egyik, rám oly jellemző aspektusát: szívesen és kecsesen csusszanok ki a számomra kényelmetlen helyzetekből.
Miközben itt ülök a másik emberrel szemben. És egyre lassabban beszélek, hiszen keresem magamban a válaszokat arra kérdésre:
„MONDD MEG NEKEM, HOGY KI VAGY TE? „
Elindulok vissza a bennem élő emlékeim nyomán, szimatolva a múltamba. Amit persze nem találok meg, viszont megtalálom az érzéseimet, melyek odakötnek. Az érzéseim manipulálják a múltat. Mindig úgy, hogy én legyek az ártatlan és mindig úgy szenvedő lehessek.
Számomra egyetlen dolog valóságos: az érzéseim, melyeket a múltammal kapcsolatban táplálok, éltetek, és a jelenben teremtett fájdalmammal teszem ezt. Rájövök, hogy ma is, most is termelem azt a fájdalmat, amivel a múlt emlékét táplálom. Rájövök, hogy ezért fizetem még ma is múltbéli tévedéseim egyfajta büntetését. A zsoldot. És rájövök, hogy mások is rájöttek erre. És csavartak rajta egyet, és manipulálnak vele engem, amikor elhiszem, hogy a bűneim zsoldja a halál. Amikor én elhiszem. Elhiszem. Tiszta munka. Én feszítem keresztre és Pilátusnak már nem kell megmosni a kezeit a reá tapadt vértől. Még képletesen sem. A lavórt, a törülközőt el lehet tenni szépen. Nincsenek nyomok. Szép!
Lebuktatom most magamban ezt az ármányt. Amikor rájövök arra, hogy én vagyok itt, aki nem itt van, nem most van…akinek alap-létigéje a „volt” és a „lesz”, és sohasem a „van”. Most azonban szelíden rá vagyok kényszerítve, hogy vállaljam fel, amikor kinyitom a számat, hogy „van”, „vagyok”, itt és most. A múltam…menthetetlen. Nem gyógyítható meg, nincs rá szer és nincs rá orvosság. A múltam egy olyan entitás bennem, melyre elkülönülten nézhetek, tőle elszakítva, mintha nem lenne a részem, mintha nem lenne hozzá közöm, hanem csak történik velem. Bemegyek a könyvtáramba. Hatalmas, patinás, mint a Széchenyi könyvtár. A legtöbb helyet drámai műveim foglalják el: „én vagyok, akit nem várt az édesanyja, és az apukája elhagyott, és én vagyok, akit megaláztak, megcsaltak, becsaptak a férjei, én vagyok, aki már nem tud hinni a szerelem erejében. Én vagyok, akinek szívét ketrecbe zárta a sok csalódás, mert én vagyok az a szegény és szerencsétlen, akit megfosztanak az ősbizalomba való feltétlen kapaszkodás lehetőségétől…Én vagyok, én vagyok, én vagyok! A múltam – én vagyok. (?)
És elmémmel ítéletet mondok felette. Elítélem. A büntetés, amit kiszabok: LASSÚ HALÁL. Egy életen át tartó halál. Most, amikor itt ülök, észreveszem, hogy elkülönültem a magam részétől az ítélet által, a magam bírája lettem, miközben a felelősséget nem vállalom az itt és mostban. Lefülelem magam, hogy szívesen időzöm a dráma-szekciómban, a könyvtáram legtöbb polcot betöltő részén, ahol nyilvánvaló, hogy mások a felelősek. Ez elegendő nekem ahhoz, hogy most alapos okom legyen az örökös önsajnálatra, a könnyezésre, és a könnyeim fátylán keresztül…hogyan is vehetném észre, hogy felkélt a Nap?
„MONDD MEG NEKEM, HOGY KI VAGY TE?”
Az itt és mostban én ülök itt, én vagyok itt. Egy nagyítóval a kezemben…magamat figyelem. Fülön csípem a drámáimat, a múlthoz kötődő negatív érzéseimet, melyek tönkre vágják a jelenemet. És megértem: a múltam menthetetlen, de az érzések, melyekkel tovább tud élni a múltam, (mert én örökösen öntözöm a könnyeimmel)…az érzéseim meggyógyíthatóak.
A szemedbe nézek. Mindkét szememmel a bal szemedbe nézek…és amikor nagyon lassan felteszem a kérdést: „MONDD MEG NEKEM, HOGY KI VAGY TE?”, valójában magamat kérdezem. Bal szemed tükrében pedig megnézem magam. Nem azt az embert látom, aki itt ül most velem szemben. Az egész teret látom, mely körülvesz bennünket. A fények cikázását látom köröttünk. Minden ülőpár egy buborék. Attól lesz szent a tér, hogy többen vagyunk, több buborékban, melyek összeérnek. Áthallás van. Néha elvisz. Néha magában marad a másik a buborék tartalma. S amikor a néma tanú vagyok, középen fekszem és mély, tanító álomba merülök, felfedezem a buborékok között felbukkanó egyidejűség csodáját.
Ez a diád… melyet –szándékok nélkül – vállaltam. Egy elvonulásnak tűnik. Valójában életpálya modell tanulás. Péntektől vasárnapig. Az a sok „bolond”! Egyebet sem tesz reggeltől estig, csak ül, egymással szemben és magáról beszél. Keresi, felfedezi, felhozza és kimondja – önmagát. Negyvenöt percenként feláll. Vegetatív szükségleteit kielégíti, közben locsog egy kicsit. Mert még fontos neki a saját drámája. Mert fontos még neki, hogy mások terében kotorásszon a sajátja helyett.
Két ember beszélget. Én és a másik. Mondok valamit a másiknak – a harmadikról. Aztán csodálkozom, hogy mindet szent törekvésem és jószéndékom ellenére, egyszer majd én is egy témává fogok degradálódni…amikor ketten hárman összejönnek, hogy a Krisztus-tudat éltetése helyett valaki másról beszélgessenek.
Szelíd büntetésnek veszem, hogy letelt a szünet, és visszamegyek, a jurtába, hogy valaki mással szembe üljek, aki majd felteszi nekem azt az egyetlen kérdést, mellyel akkor az egyszer áthatol a személyes téren, hogy meghívjon arra szentséges és teljessé tevő állapotra, melyet úgy hívnak: TUDATOS ÉLET.
Történik mindez Bugacon, Holló tanyáján, Karak vezetésével. Lehet, hogy 2016. szeptember 2.-án, 3.-án és 4.-én, de az is lehet, hogy jó 300 évvel korábban. Nem tudhatni.
Ennyi.
Köszönöm.
MONDD MEG NEKEM, HOGY KI VAGY TE?
Reggel van immár. Kivilágosodott. Megszületett a Nap és én megszülettem e napra. A hétvége után, amelyet egészen egymásnak szenteltünk. Anélkül, hogy akár egyszer is átléptük volna egymás személyes terét. Az élet úgy hozta, hogy vezetőmmel, Karakkal, mint két földönfutó, vasárnap este fél hatkor az összes hóbelevancunkkal együtt, Hollóék jóvoltából, a félegyházi vasútállomáson találtuk magunkat. Nekünk és a több száz embernek, akik egyidejűségben voltak ott testükben, volt egy közös elvárásunk: másfél óra múlva Pesten leszünk. Ám az történik, hogy Cegléd előtt egy embertársunk életének vége lett a vasúti síneken. Így a vonatot Cegléd állomás előtt kiürítik és buszokat küldenek értünk, melyekkel átemelnek minket a kritikus szakaszon, hogy aztán tovább folytathassuk utunkat – ismét vonattal.
Már az út elején megegyezünk, hogy az időt diádozással fogjuk múlatni. Ez így teljesen rendben van, mivel majd három napos elvonulás után az embernek már nincs kedve locsogni – például az időjárásról, meg politikáról. Mit tegyen két ember, akik életükben nem látták egymást, és egyetlen közös kapcsolódási felületük a pure self? Diádoznak. Diádoznak a kupéban, a felmentő buszra várva, a buszon, és aztán tovább, a mentesítő vonaton, és észre sem veszik, hogy a vonat Cegléd állomáson – laikus számára felfoghatatlan módon - jó egy órát áll még…közben leszáll az est. Csak utaznak magukban befelé… A mi vonatunk bezzeg megy. És senki sem fekszik előttünk a sínekre. Így zárjuk a napot, a hétvégét három órás, szinte nonstop diádozással. Az idő eltűnik a Semmi és Minden fekete lyukában. Egyszerűen nem érzékeljük az időt. A jó sorsot látjuk meg. A kényelmetlen és szűkös kupéból egy légkondis busz VIP helyére ülünk, a mentesítő vonat teremkocsis. Tágasabb tér, szelídebben megtartó buborék. Amikor kigördül a vonat Ceglédről tapsolunk és a többi utas is tapsolni kezd. Vidám a hangulat. Holonok véletlenszerű (?) megtartó találkozásának néma tanúi vagyunk.
Ennyi.
Köszönöm.
Reggel van most. Órák óta írok. Ezúttal a jelent kutatom magamban. Hajnalban, amikor felébreszt az emberem- társam láza, és felkelek, hogy gyógyszert és borogatást kutassak hunyorgó szemmel…. Megfigyelem, hogy ezúttal nincsenek kaotikus, bántó és őrületbe kergető gondolat-nyálak a fejemben. Tisztának érzem magam. Nyugodt vagyok. Elégedetten húzom ki magam. Mégiscsak jó döntés volt az útelágazásban a sámáni utat választanom.
Ennyi.
Köszönöm.
Az egyetlen és utolsó kérdésem, mellyel átlépem a személyes teredet, hogy aztán visszahúzódva utat adjak önmagadnak és önmagamnak pedig így szól:
MONDD MEG NEKEM, HOGY KI VAGY TE?
Nem remélem, hogy találkozunk november 4-én Bugacon, a következő Tudatosság Hétvégén, hanem tudom. Ugyanakkor minden szégyenérzet nélkül kimondom: megengedem magamnak, hogy tévedjek.
Ennyi.
Köszönöm.
Áldás!