Korábban keletkezett rendszerek és szokások összehangolása a mozaik családban
A személyes történetemmel kezdeném. Különélő anya vagyok, már 10. éve. Azóta nincs Szentestém a gyermekeimmel. Nekünk a Karácsony csúcspontja a 24.-e, és nem a többi nap volt – nyilván az ajándékozási szokások miatt is. Ezért nehéz volt az elején nagyon. Nem tagadom. Volt olyan Szentestém, amit egyedül töltöttem. Az volt a mélypont. Nekem, aki 21 éves kora óta gyermekek ragyogásában töltötte ezeket az órákat. Hogy ennek az estének a varázsát visszacsempésszem közös élményeink sorába, amikor csak lehetőség volt rá, mert éppen nálam voltak a gyerekek, december 23-án jött az angyal. Ekkor már nagyobbak voltak, maguk is készítettek ajándékokat nekem és többi, felnőtt testvérüknek. Minden olyan volt, amilyen egy igazi karácsonyi családi ünnep. Erre nincs minden évben lehetőségünk, például az idén sem lesz. Mindannyiunknak meg kellett szokni ezt, és már valójában nem számít.
Aztán: megerősítettük a Karácsony várás szertartásait. Fenyőből adventi koszorú készül – ez egy hónappal megelőzi az ünnepet. Kéthetente gyertyagyújtás, éneklés. Karácsony előtti hétvégén mézeskalács házikót készítünk. Közben karácsonyi zenéket hallgatunk. Annyit szoktunk nevetni, amikor összedűl a mézeskalács ház, hogy a könnyünk is csurog. Nekünk így teljes a szeretet ünnepe. Ez a korábbi rendszerem tehát, melybe az új párom megérkezett.
Annak a módja, ahogyan új párom alkalmazkodott az én előbb keletkezett rendszeremhez – azt hiszem, példa nélkül való. (Legalábbis az én addigi életemet pásztázva.) Ebből következtethettem volna arra, hogy ez azért van, mert ez egy szuper rendszer, és már miért is ne tudna hozzá alkalmazkodni. Ez azonban tévútra viheti a helyzet helyes értékelését. Nem biztos, hogy számára minden a legjobban van így, viszont hajlandó volt változtatás nélkül elfogadni. Nekem pedig nagy ajándék volt, hogy a kényszeresség ezúttal elmaradt a történetből.
Nekem is adódott alkalmazkodási lehetőség: minden Szenteste ellátogattunk anyósomhoz. Ez négy évig így volt, és aztán…eltávozott szegény. Még ha a párom hajlandósága időben tovább is tart, valamiféle egyensúly azért mégis felfedezhető ebben a történésben. És az élet sajnos kínált más lehetőségeket nekem az alkalmazkodásra.
Ez tehát még egy rendszer, amihez alkalmazkodnom kellett, ha akarom, ha nem. Viszont egyensúlyban vagyunk a kölcsönös alkalmazkodás okán. Hogy ne legyen annyira egyszerű az életünk, még egy további rendszerhez tartozom oda. Nézzük, melyik ez:
Elvált és külön élő anyaként odatartozom a volt férjem és új párja rendszeréhez, és bár eleinte valósággal dühöngtem azon, hogy senkit sem érdekel, hogy én vagyok az anyjuk, idővel rájöttem, hogy a háborgásomnak semmi értelme. Egyfelől akkor is odatartozom, ha nem akarom, másfelől akkor is odatartozom, ha ők nem akarják. Tehát ez egy kényszerű kötés, amit senki sem tud feloldani, viszont kénytelen tűrni.
Mi kihoztuk ebből a legtöbbet, azt hiszem, amit egy ilyen áldatlan kötésből ki lehetett hozni. Pontosan betartjuk, ami a váláskori egyezségben benne van, s minden résztvevő (a gyerekek is) ehhez igazítja az élete többi történését. Bár egy elmúlt kapcsolat füstölgő romjainak egyben tartásáról van szó, mégis, azzal, hogy betartjuk a külső szabályokat, alapot teremtettünk magunknak arra, hogy valahol másutt építsünk egy új várat.
Folyomány: ha korábban keletkezett rendszerinkben káosz van, de mi azzal a káosszal jól tudunk együtt élni, mi, a régi rendszer tagjai, nem biztos, hogy az új érkezőnek is menni fog.
Nem lehet mindig egyensúlyt teremteni
Ezt a három rendszert csak úgy tudjuk egyensúlyban tartani, hogy bizonyos egyensúlytalanságokkal is képesek vagyunk együtt élni – méghozzá hosszabb távon. Én tudok alkalmazkodni a Szentestén, amikor egyébként nekem nincsenek kötelezettségeim a gyerekeim felé, a párom tud alkalmazkodni, amikor az én „kötelezettségeimet” kell teljesítenem. (Itt a kötelezettség lelki kötelezettséget jelent inkább, mint jogit.) De vannak helyzetek, amikor az alkalmazkodásnak ára van, s úgy is mondhatnánk, hogy a békesség valamelyik fél kárára maradhat csak fenn.
A kisebb egyensúlytalanságokat csak azon személyiségek tudják eltűrni, akiknek van belső egyensúlyuk, valamiféle belső mankó, amire támaszkodni tudnak. A mozaik családban gyakran kell egyensúlytalanságban élni, és ennek viselése az egyén belső erején múlik. Ezért, ha nagyon jól akarjuk csinálni ezt a mozaik kapcsolódást, akkor első sorban magunkkal kell dolgoznunk. Meg nem gyógyult sebekkel, hosszú távon, elég nehéz és fájdalmas történés lesz viselni a gyakori egyensúlytalanságot, és az ebből fakadó veszteségeinket.
Néhány iránymutató szülőknek, akik újra házasodtak, és gyermekeiktől külön élnek…
Kedves Szülőtársam!
Figyeld meg a kialakított ünnepi szokásrendet, melyet azóta gyakoroltok, mielőtt elváltatok. Ezt a szokásrendet viszed az új kapcsolatba. Feladatot ad, hogy
-vagy beleillesztitek az új családba;
-vagy valahogyan igazítani, valamit változtatni kell az eddigi szokásokon, és úgy illesztitek be.
Végső soron a hangsúly a beillesztésen van. Mert akkor fog működni. Egyébként nem. Bármilyen megoldás lehet beillesztés, még akkor is, ha egyetemleges beleegyezés után valamelyik fél kimarad a játékból. A vesztes fél mindig az, akinek az elképzelése nem valósul meg, és nem az, aki kimarad a játékból.
Érdemes kicsit lazítani a „márpedig így lesz, és punktum” szabályozásokon. Nincs mese, meg kell tanulni kimondani, kérni, együttműködni és: lemondani a békesség javára.
Találkozhatsz olyan helyzettel, amikor új partnered bírálni fogja az eddigi szokásrendet. A legrosszabb, ami ilyenkor történhet, hogy Te megvéded a korábbi rendszered szokásrendjeit, és ezzel éppen nem fogod tudni őt integrálni, hanem leszakítod, kívül rekeszted. Nem fog jóra vezetni. Ha valóban be szeretnéd hívni a mozaik rendszerbe, akkor először is el kell mondanod neki, hogy ez így és így működött eddig, és nézzétek meg közösen, hogy ő ehhez mit tud hozzá tenni. Nincs annál rosszabb, amikor új partnerednek mindenre magától kell rájönni, és nincs lehetősége kifejezni azt, ahogyan ez őt érinti. Tehát az a fontos, hogy a már meglévő rendszerhez, annak működéséhez mit lehet hozzá tenni, és nem az, hogy mit lehetne elvenni belőle, vagy kinek, mi a véleménye… Így indulj neki! Párodnak biztosan „kerül valamibe”, ha alkalmazkodik hozzád. Ezt a veszteségét jó, ha észreveszed, méltányolod, és kifejezed, hogy hálás vagy ezért neki.
Soha ne feledd, hogy a párkapcsolat leginkább tükör. Ezért, ha korábbi rendszereidben helytelen, vagy idejétmúlt dolgokat működtetsz, lehet, hogy most új partnered fog szembeállítani ezzel a ténnyel. És az is előfordulhat, hogy először hibáztatni fogod őt. Miért nem tud megértőbb lenni? Miért nem jó ez így neki? Mi a gond azzal, ha ajándékot veszek volt házastársadnak? Ez persze, egy elég sarkos példa, de higgyétek el, van ilyen is Isten ege alatt!
Ne erőszakoskodj a gyerekekre hivatkozva! Próbáljatok alternatívákat keresni, hogy milyen szokásokon, hogyan lehetne finomítani…Nem helyes, ha az első közös Karácsony az apropó arra, hogy valamit teljes mértékben megváltoztass régebbi rendszere(i)dben, esetleg végleg eltöröld azokat. Törekedjetek arra, hogy hosszabb távon gondolkozzatok-tervezzetek. Ha minden jól megy, még sok Karácsonyt és egyéb, jeles ünnepet fogtok együtt tölteni, és már egy év is elég sok idő arra, hogy valamit megváltoztass korábbi rendszeredben. A gyerekek is nőni fognak, hajdani házastársadnak is változhat az élete…stb. A türelem és a széles látókör fontos elemek most.
Más irányok nőknek és férfiaknak, akik belépnek egy korábban keletkezett rendszerbe és az ahhoz kapcsolódó szokásrendbe…
Legyél tisztában azzal, hogy egy kialakult rendszerbe csöppentél az új kapcsolatodban. Nyilván látsz folyamatokat, kisebb-nagyobb részleteket, hogyan működik az a korábbi rendszer, és van benned egy viszonyulás ahhoz, amit ott látsz. Most a része lettél ennek, ha akarod, ha nem, ha akarják a rendszer más tagjai, ha nem. Lehet, hogy vannak egészen jó elképzeléseid arról, hogyan kellene ezt jobban működtetni. Ám, ha nem engeded bele magad ebbe a rendszerbe, nem válsz egészen a részévé, akár elszenvedőjévé, igazából csak egy jó szándékú, vagy egy mérges kibic maradsz. Vagyis: kívülálló. És esélyed sincs, hogy valamilyen változást generálj, mert semmilyen, emberi lélekhez kötött rendszert sem lehet kívülről megváltoztatni. És ugye, Te sem szeretnél csak katalizátor lenni, aki részt vesz a folyamat megváltoztatásában, de aztán kivonul?
Ez a Te eszközöd. Adsz valamit magadból egy korábban keletkezett rendszerhez. Ám ha ezt nem méltányolják, veszteségedet nem ismerik el, akkor ez később felszültségek forrása lehet, hiszen ki szeret úgy adakozni magából, hogy még egy „köszönöm, hogy ezt megtetted értem” ellentételezést sem várhat? Ez persze nem követelhető ki, vagy van, vagy nincs. Ha igényelnéd (márpedig miért is ne?), és nem kapod meg, az nem a mozaikság problémája.
Elképzelhető, hogy neked is van korábbi rendszered. Ha nincs még gyermeked, és élnek a szüleid, akkor ők a Te korábbi rendszered, és ahhoz a rendszerhez is kapcsolódik egy szokásrend. Például Karácsony Szentestéjét velük töltöd, és ez sok év óta így van, vagy mindig is így volt… Most képzeld el, hogy mindez összeolvad egy halmazzá! Itt jő a Karácsony, aztán ki, hol lesz akkor? Mennyibe kerül neked és a szüleidnek lemondani a régi szokásról, a közös Szentestéről? És mennyibe kerül a párodnak lemondani a gyerekekkel töltött karácsonyesti időről? Melyiket lehet most a legkevesebb veszteséggel átírni, megváltoztatni? Mit tudsz magadban kezdeni azzal, ha mindenki ragaszkodik a megszokotthoz? És most teljes mértékben engedjük el az azon való morfondírozást, hogy ez jól működő rendszer-e, vagy sem. Mert a megoldást kell megtalálnotok. Nem a rendszereket kell most megjavítani! Ez nagyon fontos. Mindennek meg van a maga ideje, minden folyamat időt igényel, és a Karácsony nem a legjobb pillanat mindent rendbe tenni, de azonnal…
Lehet, hogy amit te szeretnél, az javít majd partnered korábbi rendszereinek működésén is. Ám bele kell egyezned abba, hogy ez éveket vehet igénybe. A külső személyek körülményeinek megváltoztatására valójában nincsenek eszközeid. Egyetlen eszközöd a perspektívában való gondolkozás és tervezés képessége. Egyetlen eszközöd, hogy belemerülsz abba korábban keletkezett rendszerbe, és elfogadod, hogy ez némi veszteséggel jár a számodra.
Mindig felfedezhető valamilyen együttállás. Mint a mi esetünkben, ahol az én Szentestém szabad. És négy évig minden december 24.-i estét anyósom és párom két fiának társaságában töltöttem. Vagy volt ott eledel, vagy mi vittük…ez mindegy volt végül is. Mentünk, mentem én is. Aztán, egyik nyáron úgy jött ki a lépés, hogy én elutaztam egy hétre a saját dolgomra, és párom egyedül ment az édesanyjához születésnapot ülni. Nincs arról hírem, hogy a nagyi nehezményezte-e távolmaradásomat, vagy sem. De ez már nem az én dolgom, hogy vajon tudott-e örülni a fiával töltött intim perceknek. És soha, senki sem kérte rajtam számon, hogy miért nem voltam ott.
Persze, lehet azon morfondírozni, hogy ez egy jól működő korábbi rendszere volt-e a páromnak, vagy sem… Szabad akaratomból mentem, vagy nem mentem, és ettől értékké vált a kapcsolatunk. És sokkal inkább azzá vált, mintha az illik-nem-illik elvek szerint döntöttem volna úgy, hogy elmegyek – és mindig ott vagyok -, ha jó ez nekem, ha nem.
Nem csak nekem kellett engedményeket tennem. Nyilván párom anyukájának is volt mit lenyelni. Ő azonban ezt sosem sugározta felém, hanem elfogadott és befogadott engem az ő rendszerébe. És ez nekem jó volt. Ha ez nem tudott volna részéről megtörténni, nem erőltettem volna rá magam. Mint ahogyan ő sem erőltette ránk magát soha – pedig lett volna rá ezer és egy nyomós oka. Ebben volt az ő nagysága, s Isten nyugosztalja, mert az idén januárban elment, és nem jön vissza soha többé.
Cserébe a párom viselte a mi karácsonyi nyüzsgésünket, és élvezte a szabadságot, hogy nem kell minden áron velünk játszani, örömködni. Lehet ez alatt mást csinálni, szunyókálni, elmenni… Így kerültek a dolgok egyensúlyba. Mert: az is egy beillesztés, hogy valamelyik fél kivonul…
Nézd csak meg, hány személy kapcsolódik most össze – akaratán kívül –a rendszeredben? Kik tartoznak oda? Kik tudnak döntéseket hozni, engedményeket tenni? Kiknek van valódi lehetőség a kezében? És főképp: mik a TE lehetőségeid? Tudsz-e hozzátenni? Utólag méltányolják-e engedményeidet, vagy elnéznek felette-mellette, mintha ez teljesen természetes lenne? Valójában ezeken a jelek mutatják meg, hogy milyen közös jövőre számíthattok, és egyetlen alkalomból nem lehet végső következtetéseket levonni.
Anyáknak, és apáknak, akik elváltak, és maguk nevelik gyermekeiket…
Kedvesek! Én is voltam gyermekét egyedül nevelő anya. Öt évig egyedül neveltem első házasságomból született két gyermekünket. Rengeteg volt bennem a harag, a gyűlölet, amiért a férjem elhagyott, és egy másik nővel kötötte össze az életét. Alaposan meg is betegítettem magam ezzel. Azt hiszem, ettől volt nehéz gyermeket egyedül nevelni, és nem a napi kihívások tömkelegétől. Sem megengedő, sem határokat értelmesen meghúzó nem voltam. De tanultam ebből. Azt tudom mondani Nektek, hogy most vegyétek észre, hogy bennetek mennyi a harag, a gyűlölet, a csalódottság, az elkeseredettség, amit amiatt éreztek, hogy nem vagytok már egy család! Na, és akkor ott van a volt párotok, és máris milyen boldog, hiszen új párja van! Ti meg itt gyűritek az élet mindennapjait, amíg a másik örömködik az életén. Igazságtalan! –gondolhatod. És van némi igazság ebben. Ám, ha beleragadsz ebbe, ahogyan annak idején velem történt, nincs alap arra, hogy jót várj a Karácsony szellemétől, vagy az élettől…
Az elvált, és külön élő szülőt én örömszülőnek szoktam hívni. Mint a lakodalomban. Nézzük, mit tesz az örömszülő! Például Karácsonykor… Megveszi a drága ajándékot, bármit, amit a gyermeke szeretne, akkor is megveszi, ha Te nem értesz egyet ezzel, mert károsnak vagy feleslegesnek tartod. Esetleg elviszi olyan programokra, amire neked nincs pénzed… Most meg jön az új párjával, és át akarja szervezni az életeteket. Legyenek nálunk a gyerekek Szenteste! Biztos, hogy ki fogja verni a biztosítékodat!
Nos, rengeteg sebbel, feladattal és kihívással vagy jelen most – és csak annak szólok, aki hozzám hasonlóan így éli meg -. Foggal-körömmel ragaszkodsz a gyerekekhez, meg akarod őket védeni a másik szülőjüktől, és főképp annak új partnerétől. Hiszen az a nő vagy férfi csak rossz lehet. Egy napon Te is ki fogsz lépni ebből a szűk kalickából, de hogy mikor lesz az, nem lehet tudni. Ahogy nőnek a gyerekek, lazulhatnak a szálak, ahogy telik az idő, a történetből kivonulhat a dráma. Mert a sebek, még a lelki sebek is beforrnak idővel. Egyébként a jól, helyesen beforró sebek, mielőtt záródnak, kilökik magukból a test számára mérgező dolgokat. Ha úgy forrnak be, hogy valami nem oda való mégis bent marad, a seb elgennyesedik és kifakad. Vagy, ha ez sem történik meg, vérmérgezés lép fel. A lélek sebei ugyanígy működnek. Tehát, lehet, hogy idővel megkopik az érzelem, ami a házasságotok, majd válásotok körülményeihez kötődik, de ha nem vagy hajlandó feldolgozni, ami veled és benned akkor történt, újra és újra ki fog fakadni, vagy lélekmérgezésben odaveszel. Ami nem halálos, de igazi libidóra se számíts életed hátralévő részében!
Van egy történetem. Nem karácsonyi, csak szülinapos. Amikor az egyik gyermekünknek szülinapja volt, az édesapja eljött hozzánk, és hozott egy szép kertésznadrágot ajándékba. Mielőtt távozott, így szólt: „Aztán vigyázzatok erre a nadrágra, mert ha nálunk is születik gyermek, szeretnénk majd ráadni, ha belenő.”
El tudod ugye képzelni, hogy mennyire megdöbbentem, aztán mekkora fájdalmat éreztem. Ám kifelé csak annyit mondtam: rendben van, köszönjük szépen. Ez a történet nem javított semmit a sebeimen. Csak belefúrta a kést, és megforgatta benne. Sok víz lefolyt a Dunán, de a várva várt gyermek, akire rá lehetett volna adni azt a megkímélt kertésznadrágot, csak nem akart megérkezni. Ekkor, vérző sebemből eredően valamiféle elégtételt véltem felfedezni, melyet az Élet ingyen adott nekem. Ez meg éppen nem gyógyította meg a lelkem. Bár a rendszeremhez hozzátartozott volt férjem új felesége is, nem ezen az alapon békéltem meg vele. Sok idő eltelt, mire meg tudtam látni annak a másik asszonynak azt a sok gyötrelmét, amin keresztülment, miközben minden áron gyermeket szeretett volna. Nem, ez sem jelenti azt, hogy magamhoz öleltem volna, akár csak lélekben is. Őt személy szerint nem tudom magamhoz ölelni. Csak, ha ott van körötte a többi asszony is – képzeletben -, akik megszenvedték a gyermektelenség minden testi és lelki kínját. És ő is ott van abban a képzeletbeli asszonyközösségben. Hiszen gyermekáldás nélkül maradt.
Ezzel csak azt szeretettem volna kifejezni, hogy fájdalmunkból eredően nem látunk a saját fánk (drámánk) mögé. Nem láthatjuk az erdőt, így azt gondoljuk, hogy az az erdő, ott a fánkon túl mindig zöld, minden ága virágot hoz, és örökké édes gyümölcsöt terem. Az ő Karácsonyuk csodálatos, a Jézuska gazdag, a fa hatalmas, mindenki boldog…stb. És amikor a sebeidből eredően meg akarod védeni a gyermekeidet ettől a csalfa csillogástól, akkor a személyes tapasztalásaiktól fogod elzárni őket. Azt akarod, hogy érjék be azzal, amit tőled megtudhatnak – először csak az anyjuk/apjuk új partneréről, kapcsolatáról, és később lehet, hogy az élet többi veszélyeivel szemben is így járnál el. Pedig ha tudnád, hogy a gyerek úgysem hisz neked! Szeretné a saját bőrén megérezni, hogy mi is történik „odaát”. És ne hidd, hogy hálás lesz neked, amiért elzártad őt a saját tapasztalás lehetőségétől! Ne hidd, hogy hálás lesz neked valaha is, mert ilyen módon korlátoztad! Különösen lehet a visszatartás eredményét érzékelni kamasz korukban. Végső soron, szépen lassan magad ellen fordítod majd őket, a gyermekeidet, akiket annyira szeretsz, és akivel közös a sorsotok a családotok felbomlásában. Igazából ez a tétje ennek a játszmának, és nem az, hogy kinél lesz a gyermeked Szenteste… Te is gondolkozz!
Lehetnek követeléseid a volt pároddal szemben, de nem jó ötlet azokat Karácsonykor behajtani. Néha nehéz észrevenni, hogy mi minden fájdalmunkat csomagoljuk be az óvó szeretet ólomnehéz papírosába.
Megkérdezzük-e a gyermekeket?
Ez is egy fontos pont. Ha van ilyen igénye a gyermeknek, hogy kifejezze vágyait, nem célszerű azt a látszatot kelteni, hogy elképzelései meg is valósulhatnak. Ez a két dolog ugyanis nem következik egymásból. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a gyermekeimnek elegendő, ha kimondhatják vágyaikat, mert megkönnyebbülnek. És meg is erősödnek, ha tudhatják megközelítő pontossággal, hogy tőlem mire számíthatnak. Egy időben bedőltem annak, hogy rendben van, ha a gyermekeim inkább nem beszélnek elképzeléseikről, vágyaikról – mondjuk Karácsony ügyben -, hiszen különélő szülőként úgysem tudom megvalósítani. De ez nem vezetett jóra. Mert így elveszett számukra az utolsó lehetőség is, hogy kifejezzék belső szükségleteiket. És erre otthon, az apukájuk mellett aztán igazán nincs mód. Újra kellett tehát kalibrálnom a történetet, és rávenni a már kamaszodó gyerekeimet, hogy nyíltan és őszintén fejezzék ki vágyaikat, leszögezve, hogy nem biztos, hogy meg fogom tudni adni nekik, amire vágynak. Az én gyermekeim otthon maradtak a „mindegy” gyerekek, velem pedig a nyitott gyerekek életét élik.
Ha már kérdezünk tőle…Legyen a kérdés az, hogy „mit nem akarsz”, és ne az, hogy „mit akarsz” ! Ez kissé meghökkentő lesz, és aztán úgyis azt fogja mondani, amit szeretne. Így esetleg elkerülhető lesz a „mindegy”-válasz. Érdemes egy kis belső önvizsgálatot is tartani: kész vagy-e arra, hogy megemészd, amit hallani fogsz tőlük?
Ha a gyermekek válasza mégis így szól: „Mindegy”. Az a szülőkről is szól. Egyikről, másikról, mindkettőről…Ezt most nem firtatom. Ha már a süti is mindegy, gyanakodni lehet, hogy van valami gond a nevelés körül. Azok a gyerekek, akik ilyen, sütemény méretű, kicsi súllyal bíró dolgokra, kérdésekre is mindeggyel válaszolnak, ahhoz vannak szokva, hogy akkor jók, ha nem is látszanak. A mindegy-válasz nem ok arra, hogy hátradőlj és a saját fejed szerint dönts. Ha Te vagy a gyermekeket nevelő-gondozó, a házastársadból lett mumussal kellene ezeket a sarkpontokat kitűzni. Karácsony például jó alkalom lehetne arra, hogy a különélő házastárs vissza tudjon térni a felelős szülő pozíciójába. Igen. Ebben is van egy kis medvetáncoltatás. Ám, az a helyzet, hogy valójában a volt házastársaddal, a gyermekeid apukájával/anyukájával kellene egyezségre jutni, és a gyermekeket kihagyni ebből. Nem lesznek ők ettől frusztráltabbak, mint amilyenek egyébként is lehetnek a szüleik válása okán.
Ha Te vagy az új partner, maradj ki az „itt a gyerek, hol a gyerek” buliból, amennyire csak lehet. Majd fogok még írni arról, hogyan alakul az új partner szolidaritás érzése a mozaik családban. Ez is egy elég érdekes téma, de több helyet igényel. Most ide csak ennyi: ne állj sehova!
A Karácsony nem kis horderejű valami. Igazából a gyerekek számára egy ilyen komoly ügyben dönteni nagyon megterhelő. És ezért is kaphattok „mindegy” választ tőle. Teljesen téves elképzelés, hogy a gyermeknek mindig jó, ha ő dönthet, ha kikérik a véleményét, ha a szülők a szerint fognak cselekedni, ahogyan azt a gyermekek jónak látják. Amit a gyerekek a legjobban szeretnének, hogy anya is apa is itt legyen, és együtt legyünk, legtöbbször csak veszteségek árán teljesíthető, vagy egyáltalán nincs rá lehetőség. És amit meg kell erőszakolni, abból ritkán születik békesség.
És ott van még a háttérben az a tény is, hogy a gyermek ilyenkor úgy érzi, hogy valamelyik szülője feje felett pálcát kell törnie. Ekkor eljut magában a legvégső kétségbeesésig. Hiszen, ha anyut választom, apu lesz szomorú, ha aput választom, anyu lesz szomorú. Pontosan úgy fog darálódni a malomkövek között, mint Te, gyermeket nevelő szülőként, a rosszul működő mozaik kapcsolatodban. Ezért kézenfekvő a válasza: mindegy. Miért is kellene a Karácsonynak a szorongásról szólnia?
Ha Te neveled a gyermekeket, ne tekintsd őket a kisebb ellenállás céltáblájának! Erősen bele kell nézned a tükörbe, hogy mi az, amit álláspontoddal most képviselsz? Saját drámádat, vagy a gyermekeid jól létét? Hogy, amikor azt gondolod, hogy a család az én vagyok és a gyerekek, és minden más ehhez igazodjon, vajon ez a leghelyesebb döntésed-e? Nem lehet-e, hogy olyasvalamit féltesz, olyasvalamibe kapaszkodsz, melynek fennmaradása nem egy ünnepen múlik, hogy ki, hol van, hanem sokkal inkább azon, hogy milyen lesz az az ünnep, és a következő és a következő – elsősorban a gyermekek számára?
És megint a külön élő szülőkhöz…
Ha külön élő szülő megkérdezi a gyermeket, hogy „hogyan legyen Karácsonykor? Hol szeretnél lenni? Akkor megkaphatja azt a választ, hogy mindegy (ezt az előbb tárgyaltuk), és mondhatja azt, hogy inkább szeretnék veletek lenni, mert itt minden sokkal nyugisabb, finomabb, szelídebb. Különélő szülőként felcsillan a szemed, boldog leszel, csökken a bűntudatod, lelkes vagy, majd lepattansz a szülőtársról, aki téged meghallgatva azt fogja mondani: „Csak nem képzeled? A Szentestét itthon töltik. Viszlát 26.-án.”
Gondolj arra, hogy amikor elváltál, és elköltöztél, akkor sem kérdezted meg a gyerekeket, hogy maradj vagy menj. Egyedül kellett eldöntened. És ha azt mondja: maradj, kérlek, akkor meggondolod a dolgot? Akkor most miért akarod azt a látszatot kelteni, hogy valóban fontos neked, hogy hol lesz Karácsony estéjén? Ez megint a bűntudatodhoz kapcsolódó elem. Mintha megválthatnád magad azzal, hogy teljesíted a gyermeked összes kérését, harcba indulsz érte, az álláspontjáért. De sajnos ettől még a bűntudat fenn fog maradni. Viszont kitűnő alkalom további sebeket szerezni.
Nekem magamnak is be kellett látnom mindezeket. Tíz éve úgy döntöttem, hogy megyek, beleegyeztem, hogy az édesapjuk fogja őket nevelni, néhányszor elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem őket, ők megmondták, és aztán nem tudtam teljesíteni a szándékukat, csak veszekedés, vita lett belőle. Így csak növekedett bennem a bűntudat. Azóta jobb minden, mióta felhagytam ezzel. Nem beérem azzal, amit dobnak nekem, hanem igyekszem kihozni belőle a legtöbbet. Fúrunk-faragunk, ragasztunk, sütünk, nevetünk, énekelünk…élményeket adok és kapok. És igazából úgy látom, hogy ez az, ami számít. Ez az, ami felkészít az életre, és a tudásra, hogyan kell ünnepelni tiszta szívből…
Az új kapcsolatomon belül saját ügyemnek tekintem a gyermekeimről való gondoskodást, a közös idő eltöltésének megszervezését – beleértve a karácsonyi ünnepeket is, és csak akkor hozom ezeket az ügyeket párkapcsolatomba, amikor párom közvetlenül érintett. Ő az a típus, aki 98%-ban mindennel egyet ért, és a fennmaradó 2% ellen pedig hevesen tiltakozik. Az a 2% kerül aztán be a mérleg egyik serpenyőjébe, és igyekszünk keresni a másik serpenyőbe is valamit, hogy az egyensúly fennmaradjon. Néha vannak eltolódások, egyensúlytalanságok. Többnyire rajtam múlik, hogy megszületik-e bennem egyfajta belátás, vagy sem. Ha nem, akkor párom nyilván egyensúlytalanságot fog megélni. S az a szerencsénk (van ilyen?), hogy képes ezt elviselni. Ehhez az elviseléshez úgy járulok hozzá, hogy méltányolom a veszteségét. Másképp nem tudnánk együttműködni.
Sajnos nem lehetett kivédeni, hogy egy-egy görbe tükröt is beletegyek a gyakorlati tanácsokba. Sokan úgy vélekednek, hogy a mozaik család pontosan úgy működik, mint egy eredendő család. E rövid betekintő után lehet, hogy változik ez az elképzelés.
Köszönöm szépen a figyelmeteket!
Kelt: Csobánka, 2017.december 4
Az élet színháza 3.789 szóban elbeszélve
Ha hasznosnak találtad ezt a cikket, oszd meg érintett barátaiddal is!
A témáról pedig beszélgethetünk személyesen is az alábbi alkalommal: lelekfarm-hu.webnode.hu/