Füst Milán asztala
Füst Milán (író, 1866-1967) asztala egy négylábú asztal. Lehetne háromlábú is, sőt, akár kettő, de akkor ez az asztal már csak egy könnyű, hordozható kemping - asztal lehetne, ami mellé nehéz leültetni egy egész családot.
Az asztal históriája Popper Péter tanár úr nyomán jutott el hozzám. Egyik előadásában mesélte el a négylábú asztal esetét. Mindenkihez szól ez a kis tanítás, aki párkapcsolatban él, vagy valaha élt…
Szerelembe esve az ember nem foglalkozik holmi négylábú asztalokkal – ebből a magasztos nézőpontból bizonyára nem – és ez teljesen érthető. Hiszen, ha mindig gondolkodnánk, mindent előre érteni akarnánk, mindent meg akarnánk tervezni, akkor az emberiség ultra-civilizált része lassan ki is halt volna. Mert a legtöbb ember a szülei ösztönös vágyából születik, és nem valamilyen előre alaposan kigondolt forgatókönyv szerint.
Amikor két ember beleszeret egymásba, akkor elszáll a józan ész. Amikor két embernek korábbi, saját maga alapította rendszere(i) vannak, és azt/azokat magával hozza az új kapcsolatba, van bennük egy elvárás, saját magukkal, a másikkal, és a kapcsolattal szemben is, hogy itt most valami nagyon jól működő új rendszernek kell létrejönni, és erre minden alap megvan bennük, hiszen tudják már, hogy mit rontottak el…
A szerelmes állapotnak és a mozaik kapcsolatnak van egy közös vonása: nem látja meg a másik embert, hanem csak a kapcsolatra figyel. Itt vannak tehát ketten, egymásra néznek, de nem egymást látják, hanem a kapcsolatukat, és van bennük egy elképzelés, hogy milyen jól fog minden alakulni. A másik embert nem engedi látni a rózsaszín szemöveg! :)
És most jöhet Füst Milán asztalkája!
Az asztal első lába: milyen az életstílusom? És milyen a párom életstílusa? (Én inkább pancsolni szeretek, ő meg hegyet mászni? Én korán kelő vagyok, ő pedig éjszakai bagoly?)
Az asztal második lába: szexuálisan összeillünk-e? (erről még írnék egy kicsit később.)
Az asztal harmadik lába: milyen a kapcsolatunk gazdasági helyzete? És főképp: hogyan élem meg én, és vajon milyennek éli meg Ő? Elégedett vagyok-e azzal, amit tőle kapok, és elégedett-e a másik azzal, amit én tudok adni a kapcsolathoz?
Az asztal negyedik lába: kölcsönös elfogadás. Egy mozaik családban többet kell elfogadni a másikból, hiszen gyermekei vannak. A kapcsolat feszültsége amiatt nő, hogy az egyik többet fogad el, többet enged, mint a másik. Ez egyensúlytalansághoz vezet az adás-kapás-elfogadás rendjében, melyet állandóan kompenzálni akar az „adós” fél. (Az az adós, aki többet kapott.)
Ettől csak okosak lehetünk, de boldogok soha! A boldogság és megelégedettség nem a tudásból fakad, sokkal inkább a nem - tudásból. A nem-tudás erejével nyíltunk meg a másik ember számára, felejtettük el saját magunkat, a világot, és aztán egy napon… ennek mind vége van. Közben úgy tűnik, hogy elkezdődött bennünk egy folyamat, amelyben észrevesszük hirtelen, és egyre többször a másikat. Ha semmit sem rontanánk el, akkor is vége lenne. Elég az, hogy egyre többet látunk meg a másikból. Aki egyre kevésbé hasonlít a róla bennünk élő képhez.
Ahogy ezt a képzeletbeli négylábú asztalt figyeljük most, mindegyik láb mellé tegyük oda azokat a kihívásokat, melyeket az élethelyzetünk tesz elénk, amikor mozaik családban élünk.
Az első láb: Az egyik fél (vagy mindkettő) életritmusa a gyermekei láthatásához igazodik, ehhez képest szervezi az életét.
A harmadik láb: mit kezdünk azzal a standarddal, hogy a gyerektartás, vagy a gyermekekről való gondoskodás sok pénzt visz ki a kapcsolatunk gazdasági közösségéből? Hová tesszük azokat a gondolatainkat, ami arról szól, hogy a gyerekek miatt nekünk még húsz évig sokkal rosszabban megy?
A negyedik láb: mit jelent számomra, hogy elfogadásban vagyok? Tudom-e a természetemről, hogy egyszer tudok elfogadó lenni, máskor meg nem? És emiatt nem élek egy életen át bűntudattal… Mivel ez az emberi természethez tartozik hozzá első sorban, és nem az én személyiségem „defektusa”.
A második láb: ez maradt a végére. Popper tanár úr azt mondja, hogy a szexuális egyezőség nem áll akaratlagos szabályozás alatt. Vagy van, vagy nincs. Számomra ez egy kicsit darabos megközelítése a történetnek. Mint ahogyan nem áll akaratlagos szabályozásunk alatt a bűntudat, a depresszió, a kétségbeesés sem, ami viszont a szexuális étvágyat és képességet… nos alaposan le tudja hűteni, vagy kioltani. Kétségtelen, hogy vannak találkozások, ahol a felek nem értenek egymás nyelvén, és ez sehogyan sem megy, és akkor inkább vége, és ez rendben is van. Ám én úgy látom, és úgy tapasztaltam, hogy bizonyos körülmények megváltozása előidézhet olyan helyzetet a hempergőben, hogy először minden harmonikus volt, aztán pedig elfelejtettek egymásra találni. Nos, mikor már sok év van mögöttünk, és közös történések, teremtések, esetleg közösen vállalt gyermekek, akkor már kevés azt mondani, hogy vagy van, vagy nincs. Ez a megközelítés nem szolgálja a kapcsolat fennmaradását, hacsak bele nem egyeznek mindketten ebbe az új helyzetbe. „Vagy van, vagy nincs.” Ha mindketten elfogadják, akkor ez így hozzá tartozhat a kapcsolathoz. És maradnak együtt, csinálják tovább, boldogulnak, ahogy tudnak.
Egy ilyen helyzetben többnyire saját magammal kell dolgoznom, és nem a másikkal, meg kettőnkkel. A párkapcsolati krízisek zöme egyéni gyökereken virágzik, és nem a párkapcsolat szintén van a megoldásuk, hanem az egyén szintjén. A mozaik családban a gyerekekkel, volt házastárssal növekszik a lehetséges vetítő vásznak száma, akikre ki lehet vetíteni azt az egyszerű tényt, ami csakis rólam szól: nem tudtam a másikat úgy elfogadni, ahogyan van. Nem tudtam annyi alkalommal és olyan mélyen, teljes átadással elfogadni, ahogyan „kellett volna”. Emiatt bűntudat lép fel, elfojtódik, benyelődik, a szexuális harmónia megsérül. És mindinkább előtérbe kerül egy, vagy több, „külső felelős” személye.
Amikor kegyesen elnézek az asztal lábai mellett, azt gondolom, hogy a másik ember puszta jelenléte az ő személye majd elsimítja a barázdákat. Ez elég messzemenő feltételezés, és alaptalan elvárás, amellett, hogy a másik ember számára igen megterhelő is. Az asztal lábait nem lehet kiváltani valami mással. Azoknak a lábaknak erősödni kell, hogy elbírják a rá pakolt dolgok súlyát. Egy párkapcsolat akkora bugyor, hogy szinte bármi és bármennyi belefér. Az egyén az, aki azt mondja: "ennyit bírok és nem többet!"
Írtam erről. Most már beszélünk róla. De a megoldás nem a betűkben van.