Kedves Olvasóim!
Jó két hónappal ez előtt útjára indítottam a Női Tudatosság a Szerelemért csoportot és ez alatt a két hónap alatt keményen dolgoztam azon, hogy összeálljon az írott anyag. Számomra is nagy erejű, belső áramlásokat hozott, miközben „alkottam”. Újabb, szépséges lelket mozgató impulzusok értek el. Az életem úgy rendeződött egységbe, mint abban a dobozos játékban, ahol különféle idomok rohannak lefelé a képernyőn, és nekem azokat gyorsan a legjobb helyre kell beillesztenem, maradékok nélkül. Annak érdekében, hogy minden sor egységes legyen, és végül beteljen az egész tábla. Cserkút után…mert az időszámítás nekem ott kezdődik. Mindig ott kezdődik. Elvetődtem egy női körvezető képzőre, ahol erőt merítettem és bátorságot, azon keresztül eljutottam egy honlapra, ahol nőiségünkkel kapcsolatos misztérium-meditációkhoz jutottam. Ezeket meghallgatva ihletem támadt, hogy megírjam őket saját belső fantáziám alapján. Majd létre hoztam a felületet a közösségi oldalon és később egy találkozót is sikerült megvalósítani a Margit-szigeten. Ide egyik asszonytársam magával hozta azt a könyvet, melyet hiába hajkurásztam már jó egy éve, sehol sem lehetett megkapni. Azért hozta el, hogy pontosan nekem kölcsön adja. Pedig pontosan nála nem kerestem volna. Igazán érdekes történés. Nem gondoljátok?
Minden szavát meg kell rágni ennek a könyvnek. Meg is tettem. Közben tovább teltek a soraim, a „képernyőn”. Egy-egy újnak ható információ – egy idő után emlékezésnek tűnt. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az én életfeladatom a művészetemben megjelenő lélek-fény áramoltatása. Elsődlegesen az írás. A cikkek, a versek. (Tegnap 101 verset másoltam át a régi gépemről erre az újra, írásaim pedig több száz fájlt tesznek ki.)
Látom azonban magamat, és azt, hogy miben, és hogyan szükséges még változnom, annak érdekében, hogy bármilyen csoportot, közösséget „vezetni” tudjak. Erre még vissza fogok térni alább. Ebben a kölcsön kapott könyvben (E.Davis: Életkör) olvastam arról, hogy (legalább a nő biztosan) abban érzi magát teljesnek életköre delén (valamikor, a Gondoskodó és a Hatalom ciklusában), amikor olyan tevékenységeket tud végezni, immár tudatos, független felnőtt minőségben, melyeket úgy nyolc éves kora táján – még az Ártatlanság ciklus idején játszott. Ennek az összefüggésnek a megismerése elindított az emlékezés útján. És felidéztem, hogy milyen kedves játékaim is voltak abban az élet szakaszomban? Megosztom most veletek, hogy mire jutottam.
Az biztos, hogy kedvenc játékaimat többnyire egyedül játszottam. Például rendszeresen építettem sátrat az öreg karszékekből, pokrócokkal beborítva. Ennek azért volt nagy jelentősége a számomra, mert lakáskörülményeink nem tették lehetővé, hogy saját szobám legyen, viszont nagyon igényeltem az intim szférát. Ha bebújtam a sátorba, előre kikötöttem a szüleimnek, hogy oda tilos benézni is. Amikor bevonultam, mindig varázslást játszottam. Gyakran bújtam olyan ruhákba, kimustrált rongyokba, melyek elvarázsoltak engem egy indián kultúrába, ahol a természet közelségét érezhettem. Tollat tűztem a hajamba, és emlékszem, hogy volt nekem játék íjam is. Persze az összes indiános könyv ott volt a polcomon. A legjobban az Utolsó Mohikánt szerettem. Rongyosra olvastam, még ma is meg van, fedele nélkül valamelyik zugban a padláson. Jellemzően nagyon hosszú ideig megőriztem a mágikus-mitikus világképemet, nem is tudtam beilleszkedni a racionális világba. Mindig kilógtam a sorból. Kívülről persze csak egy elkényeztetett nyafkának tűntem, amitől szenvedtem is eleget. Belül viszont titkokat őriztem magamban, amit senkinek sem meséltem el. Az idén nyáron, az egy hetes elvonuláson volt szerencsém eldönteni, hogy a megkattanás helyett inkább a sámáni utat járom. Amiben számomra ott van a tanítás lehetősége is. Mármint, hogy tanítva tanulok. Ez annál inkább benne van a „programomban”, mivel emlékszem, hogy leánykoromban a felettébb unalmas délutáni óráimat, amikor a házit írtam, vagy leckéket magoltam, azzal dobtam fel, hogy csináltam egy táblát a falra, vettem krétát, és a maciknak magyaráztam a tudnivalókat. Határozottan emlékszem, hogy ez a tevékenység valósággal boldoggá tett. Megtanultam rendszerbe foglalni, előadni.
Amikor az ember sámáni utat választja, akkor nem arról van szó, hogy most már biztosan sámán lesz belőle, hanem azt jelenti, hogy tudatosan megőrzi a mágikus-mitikus világlátását. Gyermekkoromban volt merszem havat imádkozni magamnak Mikulásra. A hó meg is érkezett. Ma értékes könyvekért, tudásért imádkozom, és megérkezik. Vagy nem. Ha torz ez a világlátásom, a dupla, vagy semmi elvével állok hozzá, és ha nem kapom meg, hát nagyon morcos leszek. Viszont az egekbe repít, ha beteljesül. Ha a világlátásom érett, akkor kész vagyok bármilyen eredményt elfogadni. Holnap leszek 50 esztendős. Mágikus-mitikus világképemet a tőlem telhető legérettebb módon igyekszem működtetni. Még gyakorolnom kell. De én úgy látom magam, hogy a nyári elvonulás óta, melyet végig üvöltöttem, sokat csiszolódtam. Azok a hatalmas érzelmi amplitúdók megnyugodni látszanak. Teljesen nyitott szívvel fogadom el magam, olyannak, amilyen vagyok. És látom magam, hogy női kör vezetőként bénázom. Ma már úgy látom magam, hogy ez nem eredendő alkalmatlanság a részemről, hanem a magánéletemben lapuló rendezetlenségek egyfajta kivetülése. Látom, hogy bizonyos dolgokat még nem oldottam meg az életemben. Például a lányaimhoz való kapcsolódásomat. Veszteség ezúttal nem keletkezett, tanulság viszont igen. A magam alkotta csoport kormányozgatása közepette mutatkozott ez meg. Vén fejjel is gyorsan tanul az ember. Az én elfoglaltságom az én elfoglaltságom, a lányaim élete, a lányaimé. És nem kell a tételeket összekönyvelni.
Nem tudok veszteségként tekinteni arra a tényre, hogy az október eleji elvonulásunk emiatt ugrott. Bár körvezetőként most beszedtem egy karót, felelős anyaként meg adok magamnak egy ötöst. És mivel szeretem az ötösöket, ezen túl még jobban figyelek arra, hogy amíg valaki a családból (gyermek, unoka) igényli a társaságomat, addig ők prioritást fognak élvezni a személyes utam „kárára”. Miközben hosszú évek óta az Amazon archetípusát élem, most úgy tűnik, szívesen térek vissza az Anya és ezen belül a Gondoskodó életciklusába. Hiszen annyi minden van ott, amit még nem teljesítettem be! A lemondásra való képességet gyakorlom, amikor kell hoznom egy döntést, hogy az őszi Cserkúton mégsem leszek ott. Se gyerekkel, se anélkül. Ez nekem nyilvánvaló veszteség, de nem fogok sírni rajta. Majd elmegyek legközelebb, vagy az után. Be kell látnom, hogy nem lehetek mindenhol ott, ahol nekem kedvem lenne, és belátom, hogy a belső utam éppen így szilárdul és válik ragacsos dagonyából bármikor stabil életúttá. Egy korábban írt dalom szövege jut eszembe: „ a Földön állok/ Az égre nézek. /A Földön lépek,/Az égből élek/Fénysugárban testem-lelkem/ Öregisten, őrizz engem! Hát így.
Most összefoglalom. Életem meghatározó, nyolc éves korában, önfeledten sátraztam, bujkáltam és varázsoltam. Szerettem tanítva tanulni. És egészen biztos, hogy ma is szívesen végzem ezeket a tevékenységeket, és rendületlenül hiszek a csodákban. Az Amazon típusához a bátorságot társítom, a Matriarcha típusához a tanítást, és a Papnőhöz a varázslást. Miközben a Gondoskodó életszakaszból az Anyát és a Bábát élem. És, ha mindemellett még jut időm, hát megtizedelem burjánzó bokraimat a kertben. Átfőzök néhány régi lekvárt. Rendet rakok a lakában, a polcokon. Pókot űzök és pormacskát. Valóságos kis állatrezervátum lett ugyanis piciny házunk.
Miközben a Gondoskodó életét élem, folytatom tovább a megkezdett munkát, és hiszek benne, hogy kitartásom gyümölcsöt fog nevelni és megérleli azt. Ebben a szellemben várlak Benneteket, Kedves Nők, a következő alkalomra, melyet október 27-28-29-én Bugacra, a Karabaksa tanyára szervezek.
Köszönöm a figyelmet! Szép napot kívánok!