A magányosság egy érzés, és nem mindig tükrözi a tényleges fizikai állapotot. Erről szól a cím: Párosan élek, mégis magányban. Vajon mi lehet az oka?

A múlt héten feltettem egy körkérdést az oldalamon, melynek az volt a lényege, hogy Te mit teszel, amikor a párod sokadikra sem teljesíti a kérésedet?

A beérkezett válaszok nőktől érkeztek, és egybehangzóan az önreflexió szükségességét, és a társuk iránt elmélyült figyelmet hangsúlyozták. Nézzük, mi van még a háttérben?

Ahhoz, hogy egy páros kapcsolat dinamikus egyensúlyban, hosszú távon működőképes legyen, alapvetően négy pillérre kellene épüljön. (Csak úgy eszembe jutott, hogy ez a „négy pillér” a párkapcsolatról gondolkodók fejében egymástól függetlenül jelent meg. Füst Milán író a „Négy lábú asztal”-ról beszélt, Virginia Satir ugyanígy 4 alappillért nevezett meg. Ez a négyes szám a számmisztikában a Föld száma. A stabilitásé, ami által a legjobban megállhat valami a talajon. Hiszen, se előre, se hátra, se jobbra, se balra el nem billen, aminek négy lába van. – De ez csak egy kis kitérő volt, bocsánat érte! )

Virginia Satir (1916-1988) a családterápia úttörőjeként jegyzett, amerikai családterapeuta, aki műveivel a mai napig kíséri, támogatja és ösztönzi a szakembereket és laikusokat arra, hogy személyes életüket vegyék saját kezükbe. Az ő meglátásai, tapasztalásai mentén, a teljesség bármiféle igénye nélkül helyezem most át az általa meghatározott négy alappillért a hétköznapokba, és konkrétan erre a példára: mi van, ha nem teljesíti…?

Az első pillér: az önbecsülés

Kérsz tehát valamit (akár egy vacsorát, akár egy szögbeverést), de ha nem kapod meg, és sokadszorra sem kapod meg, alacsony önbecsüléssel megfordulhat a fejedben: „nem is olyan fontos az a vacsora; hát igen, végül is, csak én szeretem a pacalt a családban, és senki más nem eszi; az a szög várhat még; majd megoldom valahogy…stb.”

A második pillér: a kommunikáció

Jaaa, abból aztán nagyon sokféle létezik. Az, hogy hogyan kérünk valamit a másiktól, függ attól, hogy milyen mintával jöttünk a kapcsolatba. Követelőzőek, erőszakosak a mintáink, vagy játszmákat játszunk, mert ezt tanultuk a szüleinktől, vagy lemondóak vagyunk (látszólag), aztán majd behajtjuk máshol, másképp azt a fránya adósságot. Közben pedig a lelkünk mélyén vágyakozunk arra bizonyos dinamikus egyensúlyra, melyben a nagy amplitúdójú érzelmek már nem rángatnak bennünket, és aztán mégis, szép nyugodtan megteremtjük annak a feltételeit, hogy a párunk mégis csak észrevegyen bennünket.

Pál Feri atya tanításaiban sokszor elhangzott már, hogy a párkapcsolat krízishelyzetbe kerül, amikor a benne lévő egyik fél, mintegy korábbi berögződéseit meghaladva –, kitör, kifakad, ellentmond, üvöltözik. Egyszóval: megteszi mindazt, amit például a származási családjában gyermekként képtelen volt. Ez igazán figyelemre méltó meglátás. Ám nem a hétköznapi embernek szól. A hétköznapokban ugyanis a súlyosan frusztrált párunk (vagy mi magunk), legtöbbször egyfajta fixációba hullik, amennyiben ezt a családi elnyomást rendre ilyen kitörésekkel haladja meg; s melynek céltáblája mi vagyunk, vagy éppen a gyerekeink. Egy egész életet el lehet úgy tölteni, hogy a következő kihívást már nem lépjük meg, és megmaradunk az üvöltve követel magatartásnál.

A harmadik pillér: a szabályok

A család egy rendszer, és minden rendszerben vannak szabályok. Ezen szabályok követése az egyénben az „odatartozhatom” érzését kelti, míg a szabályok be nem tartása a „nem tartozhatom oda” állapotba sodorhatja. (És sodorja is.) Egy olyan rendszer, melynek a része vagyok, de úgy érzem, hogy nem vagyok képes hatással lenni a benne ható szabályok kialakítására, galád módon visszakapcsol az önbecsülés és kommunikáció pilléréhez. Újra és újra önvizsgálatra serkentve, hogyan állok ezekkel a pillérekkel….

Feltehetem magamnak a kérdést: ismerem egyáltalán a kapcsolatom íratlan szabályait? Hogyan osztottuk le annak idején a lapokat? És emlékszem-e arra, hogy ez valóban megtörtént közöttünk? (Az is egy szabály, hogy nincs szabály). Százszor nem történt meg valami, amit szerettem volna, és nem szólaltam fel, és ez írt egy szabályt láthatatlan tollal. De most a 101. alkalom van, és fellázadok!

A negyedik pillér: a család, mint rendszer társadalomhoz való viszonya

Itt egy példát emelnék ki elöljáróban, mely szélsőséges és ütős. A bántalmazó családban tagok számára a társadalomhoz való viszony erősen korlátozott. Ha a bántalmazó család tagjai közül valaki nyitni szeretne a világ felé, a többiek (többnyire a bántalmazó szülő(k), vagy házastárs minden eszközzel igyekeznek megakadályozni ezt a törekvését.)

Nem kifejezetten bántalmazó családban, hanem csak egy átlagosan jól-nem jól működő családban a társadalommal való kapcsolat jelentheti azt is, hogy amit nem tudok elérni a kapcsolatomban, elérem „kívül.” Ilyekor nem beszélhetünk az egész rendszer kapcsolódásáról, hanem csak a rendszer egyik tagjának kapcsolódásáról. Nem jól veszi ki magát, ha azt a szöget egy másik pasi  veri be végül, vagy egy másik nő fog kitakarítani, vagy vacsorát főzni.

 A család, tehát, mint rendszer, és a társadalom viszonyáról csak akkor lehet beszélni, ha a család egészként tud megjelenni abban.

Magányosnak érezhetjük magunkat, ha önbecsülésünk alacsony, és látszólag a párunk nem néz a dolgok mögé bennünk (bár nem ez a helyes megoldás); ha gond van a kommunikációval. Esetleg mindig agresszióba fullad, csak a játszmázásig jut el, esetleg „az igazságom”kimondásra soha nem kerül sor. Magányosnak érezhetjük magunkat, ha úgy érezzük, hogy a szabályok írásában mi sehol sem vagyunk ott. És végül akkor is, ha párkapcsolatunk, mint egész képtelen egészségesen kapcsolódni a társadalomhoz. Ide tartozik az az eset is, amikor az egyikünk menne, a másik pedig mindig csak otthon gubbasztana.

A megoldások nincsenek benne ebben a cikkben, mert BENNED vannak!

Ha előcsalogatnád őket, keress módszert, lehetőséget, segítséget…akár engem!

Ha hasznosnak találod e cikket, oszd meg másokkal is!

Face oldalamat itt követheted: www.facebook.com/odatartozom/

A legközelebbi esemény: www.facebook.com/events/2011738149074684/