Az ősök emléke
hamar előkerül a tárgyi emlék, csak kezdjen az ember kicsit pakolászni. A formába öntött örökségem. Nem is tudtam, hogy mit írtam ez előtt 32 esztendővel a szüleimnek. Amikor Németországban voltam kiküldetésben. Anyukám küldött ki a bátyjához, hogy megtanuljak végre németül, ami itthon, az iskolában 8 év alatt nem sikerült. Egy év volt betervezve, és lett belőle másfél hónap. Nem kényszerített senki, hogy menjek, sem arra, hogy maradjak. Magam döntöttem el. Számomra túl idegen volt az a hely, nagybátyám felesége pedig túl rideg, túl kukacos, és nélkülözte a jóindulat legkisebb morzsáját is irányomban. Nem hagytam magamnak elég időt, hogy megismerjem őt közelebbről. Ám, hogy őszinte legyek, ezt utólag, vén fejjel sem tudom sajnálni egy cseppet sem.
Egy valami biztos: már 20 évesen is szerettem írni. És úgy látom, hogy nem is volt nagy fáradság nekem kerek mondatokban kifejezni, ami bennem volt.
Úgy éreztem ott a rideg, német honban, hogy bár szüleim erősen korlátozóak, mégis sokkal jobban szeretek velük bokszolni, mint németajkú nénikémmel. Máig sem értem, hogy miért volt az jó neki, hogy nye-nyelvi bukdácsolásaimat rendre kifigurázta. Sosem volt rest kifejezni, hogy szerinte én egy primitív nép elcseszett sarja vagyok, innen a Balkán-félsziget nyugati feléből. Hát, ennyit a hoch deutsch-ról dióhéjban.
Nagybátyámnak viszont nagyon hálás vagyok, mert e rövid másfél hónap alatt rendet rakott a fejemben német nyelvtan ügyben. Megtanított tanulni, rendszerben látni a grammatikát. Később, sok évig ebből a tudásból éltem, noha szókincsem nem fejlődött tovább. Ma is egy középiskolás szintjén van, és többet értek, mint amit el tudok mondani németül a saját szavaimmal.
Szinte bármit le tudtam írásban fordítani, ha volt hozzá szótár. Megértettem, hogy hogyan gondolkozik a német nyelv. Előfordult, hogy ezen a nyelven álmodtam . Álmomban folyékonyan beszéltem németül.
Mindaz, amit ma elolvastam a saját múltamból, olybá tűnt, mintha nem is velem történt volna meg. Ha nem kerül a kezembe, hát nem sok minden jutna eszembe abból a korszakomból.
Anyukám régi bizonyítványát is megtaláltam, a polgáriból. (Így hívták akkoriban az általános oskola felső tagozatát.) A bizonyítványból tudhatom pontosan, hogy 1944-ben érkeztek Kaposvárra Gyímesről. Anyu a besztercei évek után egy kaposvári polgáriban folytatta tanulmányait, ahol az első fél évben kezdhetett valamikor késő ősszel, mivel 1944-ben, a féléves bizonyítványára csak annyit írtak, hogy nem állt rendelkezésre elég adat ahhoz, hogy tudását értékelni tudják. Anyukám 1945-ben fejezte be itt tanulmányait, ekkor pontosan 15 esztendős volt. Bizonyára megsínylette a kényszerű vándorlást, mert az első év végén majd mindenből szín kettesre zárt. A következő évben aztán felzárkózott, és tanulmányi eredménye majdnem kitűnő lett.
Sok történetre emlékszem, amit az előttem járók meséltek…a háború idejéből, hogy el kellett hagyniuk szülőföldjüket, Erdélyt, ahová soha többé nem tértek vissza. Pedig úgy tudni, hogy a ház, melyben születtek és éltek, még ma is áll. Most a román állam tulajdonában van, és posta üzemel benne. Szeretnék elmenni oda! Visszamenni…helyette is.
Egy jó öreg fotót is találtam. A rönkház előtt egy igen szép asszony ült, fekete ruhában, férje, akin látszott, hogy jó pár esztendővel fiatalabb tőle, kissé távolabb ült. Közöttük egy aranyhajú, bájos fiúcska állt. Olyan kétéves forma. És egy kis kalodában pedig egy kisded mosolygott a világra. Ők voltak a nagyszüleim. Demeter nagymamám, aki 72 esztendős volt, amikor én születtem, Ugron nagypapám, akit nem ismerhettem, mert ő elment 59-ben. Az aranyhajú kisfiú Gyurka nagybátyám, aki a II. Világháború vége felé vonult be leventeként, és aztán Foksániban halt meg a fogolytáborban. Vérhas vitte el, úgy tudjuk. Sohasem tudták a szülei eltemetni, ma sincs síremléke…és már nem is lesz…más bajaink vannak mostanában. A mosolygó kisded a fa-kalodában Sándor nagybátyám. Őt sem ismertem személyesen, mert 46 éves korában, leukémiában meghalt. És én még nem voltam akkor egy éves sem. Úgy mesélte anyukám, hogy Sanyi bátyám még mosta rám a pelenkát, és sokat ringatott. Mert hogy én születésem után igen sokat voltam az Amerikai úti lakásukban. Anyukám , miután világra hozott engem, nem sokkal nehéz lázba esett, s amíg Isten segedelmével felépült, sokat voltam náluk „vendégségben”. Nagybátyám szolgálatára nem emlékszem, de arra igen, hogy, ha később elmentünk az Amerikai útra látogatóba, én ott mindig sokkal jobban éreztem magam, mint az igazi otthonomban. Ma is, ha arra vet a dolgom, megállok egy pillanatra a ház előtt, és felnézek az erkélyre. Nem teszek mást, csak emlékezem.
Hosszan elnéztem ezt az öreg fotót…Nagymamám vajon miért volt már akkor is olyan szomorú? És miért járt feketében? Milyen szép asszony is volt! Nem csoda, hogy 28 éves korában is akadt kérője. Pedig a XX. század elején, melyik lány még pártában volt, már nem is igen remélhetett kérőt. Vénkisasszonyt mondtak rá.
Anyai nagymámi örmény származású, nagytata székely... (Ezekre a szavakra még emlékszem.) S tudok mások számára olyan értelmetlen dolgokat mondani, mint hogy a laskát lapítón siríteni kell. S a pityóka nem jó megfagyva. A fuszulyka s a puliszka… s ha te tudnád, hogy a húst meg kirántás előtt potyolni kell! (Érdekes, hogy a legtöbb öreg szó az ételekről maradt meg bennem, pedig igen rossz evő voltam mindig is. Ám azért mindig ott gubbasztottam a konyha szegletében, egy nagyon öreg karos fotelágyon, és néztem, ahogyan nagymamám sirítette a laskát az egyszerű, ám számomra feledhetetlen ízű sonkás tésztához.
Nagyi mindig végtelenül egyszerű ételeket főzött, s hétköznap ritkán ettünk húst. Legfeljebb vasárnapról maradt sobafőtt volt, ami nem más, mint az orja levesben főtt finom husi a karaj oldaláról.
Amikor visszatekintek, nem csak magammal és őseimmel találkozom, hanem láthatom, ahogyan az idő áramlik. Az elmúlt életek története nagycsaládunk sorsává vált. Amikor előre tekintek, gyermekeimen, és most már unokáimon keresztül tehetem ezt meg. Az ő életük bele van ágyazva a nagycsalád sorsába, de életútjuk nem sors, hanem lehetőségek – egyelőre végtelen – sorozata.
Amikor eljuthatunk erre a pontra, az az élet dele. Van már sorsom, de vannak még lehetőségeim is. Teljes ez az életszakasz, mert mindkettő, a sors és a lehetőség akár egyszerre is érzékelhető.
Köszönöm!