Szellemi örökségünk
Ide tartoznak mindazok az ismeretek, emlékek, tanult minták és programok (hiedelmek, hitrendszerek), amit a származási családunktól kaptunk, függetlenül attól, hogy életünkhöz kedvezően járultak-e hozzá, vagy éppen megoldandó nehézségeket, feladatokat hoztak számunkra. Ide tartoznak felmenőink beteljesületlen vágyai is. Szüleink gyermekeként nincs lehetőségünk visszautasítani ezt az örökséget, mert a szülő mindent odaad, és a gyermek mindent elfogad. (Bert Hellinger).
A nehéz örökség tisztelete
Lehet, fennköltnek tűnik ez a megközelítés. S így nem tudunk vele mit kezdeni. Ezért magyarázatra szorul. Tisztelni a nehéz örökséget, annyit jelent, mint meglátni, hogy mi az oka, és milyen lehetőségek vannak benne számunkra, annak érdekében, hogy átírjuk, hogy másképpen csináljuk, vagyis: meghaladjuk azt. Ha nem tudjuk, mi az oka, és nem kapja meg a tiszteletet, akkor is csinálhatjuk egészen másképp – de akkor elvész az odatartozás joga. Mindennel együtt. A jóval és a rosszal egyetemben.
„Anyám, és Apám! Elfogadom tőletek az egészet, azzal együtt, amibe Nektek és nekem került…” (Hellinger: Ima az élet hajnalán)
A meghaladás művészete
Semmit sem lehet meghaladni, ha nem értük egyszer utol. Ha nem is akarjuk utolérni, hanem inkább más irányba megyünk, azt lehet egy szabad döntésnek nevezni, de nem beszélhetünk egy régi minta meghaladásáról. Az új dolgoknak akkor van igazán értelme az utókor számára, ha van mögötte egy alap. Minden mögött van valami, s ami mögött nincs semmi, az olyan, mint a levágott virág. Ha elnyílt, ki lehet dobni.
„Drága Szüleim, elfogadok mindent, és ígérem, hogy csinálok belőle valami nagyszerű dolgot a Ti emléketekre,” (az imént idézett ima folytatása)
A zárt rendszerű családmodell, mint szellemi örökség
Harmadik hónapja foglalkozunk a csoportban a zárt rendszerű családmodell feltárásával, értelmezésével. (Be kell vallanom, hogy nem gondoltam volna, hogy egy ilyen virtuális felületen ilyen mélyre fogunk jutni, és a Műhelyesek sem gondolták volna.)
Ebből a munkából kiindulva szeretnék egy kis összefoglalót közzétenni.
Zárt rendszerű család világlátása
A zárt rendszerű családmodell sajátos és rá jellemző kommunikációs formulákat használ. A világhoz való viszonya a legjellemzőbb: „bent biztonságos, kint veszélyes. Az emberek gonoszak.” Nehezen alkalmazkodik a változásokhoz, elutasít mindent, ami „más”, ami „új”. Zártságánál fogva nehezen, vagy egyáltalán nem fogad be kívülről érkező személyeket – és elutasít mindenkit, az egészet, ha az – akárcsak részben is - nem felel meg az elképzeléseinek. Egy zárt rendszert mindig egy tekintélyszemély irányít, aki lehet nő, és lehet férfi is.
Elkerülő technikák a kommunikációban
Nézzük, mi történik a kommunikáció szintjén egy zárt rendszerű családban, ha például a kommunikációs triádban (háromszögben) valaki nem érti, hogy miről van szó! A legszembetűnőbb, hogy nem ismeri el, hogy nem érti. Helyette elkerülő technikákat alkalmaz, melyeket négy csoportba oszthatunk (Virginia Satir modellje alapján).
-Hevesen reagál, kiabálni kezd, a beszélgetőpartnereket verbálisan igyekszik maga alá gyűrni. „ Ez egy baromság, nincs semmi értelme, hülye vagy, ha ezt gondolod!” (Vádló kommunikáció)
-Azt gondolja magában, hogy bizonyára ő a kevés, a béna, az értetlen, és bocsánatot kér, hogy egyáltalán létezik. (Engesztelő kommunikáció)
-Minden áron el akarja kerülni, hogy kiderüljön: fogalma sincs az egész témáról, ezért okoskodásba kezd. És olyasmit mond, amit aztán a többiek nem értenek. Végül lemondóan legyint a többiekre. Célja, hogy mindenáron fenntartsa a látszatot: a többiek a hülyék. (Az okoskodó beszéd)
-A negyedik típus a zavarodottság. Megjelenési formája a dadogó beszéd, a tenyérizzadás, heveny bőrpír az arcon, és valami parttalan közlés. Aminek se teteje, se feneke.
Attól függően, hogy melyik megjelenési formával érzünk magunkba tekintve rokonságot, tudjuk meghatározni, hogy a szellemi örökségünk milyen alapokra épül. A kommunikációs módokat itt megszemélyesítem.
A Vádló gyermekként sokszor találkozott az „alkalmatlanságával”. Melyet agresszív módon hoztak tudomására.
Az Engesztelő így akarja megvédeni magát az agresszióval szemben. Gyermekként akkor volt jó, ha nem is látszott. Csak ő lehet a rossz, a hibás – jellemzően a szülő a Tévedhetetlen Hegylakó státuszában van a lelkében.
Az Okoskodó szellemi örökségéhez tartozik a dolgok precíz ismeretének követelménye. Aminek gyermekként sokszor nem tudott megfelelni. Ha nem ütötte meg a mértéket, érvénytelenné vált.
A Zavarodott pedig, bármit is kapott a szellemi örökség tarisznyájába, egy dolog biztosan hiányzott belőle: az érzelmi biztonság.
Alapvetően mind a négy típusról elmondható, hogy érzelmi labilitásban nőtt fel, és minden egyes „ébredés”, melyben része volt, csak növelte benne ezt a bizonytalanságot. Az érzelmi bizonytalanságban felnőtt ember felnőtt korban gyakran az anyagi biztonság hajszolásában keresi a megnyugvást – valljuk be, kevés lelki vonatkozású eredménnyel.
Mi kell vajon a gyógyuláshoz?
Egyben, és minden részletre kiterjedően ezt nehéz lenne ezeken a hasábokon összefoglalni. De néhány villanást azt tennék mégis.
Az első egy belső igény arra, hogy meghaladjuk azt, amit örököltünk;
A második: a szellemi örökséget teljes egészében magunkhoz ölelni, azt is, ami nem volt jó számunkra; Lemondani a szüleink feletti ítélkezésről.
A harmadik: felhagyni azzal az elképzeléssel, hogy tökéletesen fog sikerülni a meghaladás; Mindig lesz olyan, hogy bekapcsol a régi minta, hogy erősebb lesz az örökség – egy kis időre. De már nem veszi át a vezetést felettünk;
Bár negyediknek írom, de mégis, talán a legfontosabb: annak felismerése, hogy nem a szellemi örökség meghaladása az, ami elválaszt a gyökereinktől, hanem az elutasítása.
Sokszor látok olyan tendenciákat, amikor emberek úgy gondolkoznak, mintha a megtagadás valami eszköz lenne ahhoz, hogy „leváljanak”, és ha még meg is haladják ezzel együtt az öröklött mintákat, akkor ebből nem fog soha hátrányuk keletkezni. Ez azonban elég súlyos tévedés. Az egyén számára pusztító a szellemi örökség visszautasítása, a kollektív tudat számára viszont egy újabb tapasztalás, hogy nem ez a helyes irány.
A zárt rendszerű modellben való felnövekedés egyfajta hályogot tesz a szemre, és nagy félelmek melegágya: például, hogy ki fognak taszítani, ha változtatni merek a szellemi örökségen. Ha a származási családodban egyfajta szellemi örökség, hogy az idős szülőkért a gyerekek feláldozzák az életüket, és Te meg szeretnéd ezt haladni, akkor súlyos bűntudattal kell szembenézned. A lélek elég rémisztő megoldásokat tud produkálni, melyeket jól érzékeltetnek a családállításban alkalmazott klasszikus mondatok: „inkább én, mint te, kedves Anya”. Vagy (a szülő mondja): „Mindent el fogok követni, hogy mellettem maradj.” (És ebbe a „mindenbe” akár egy gyógyíthatatlan betegség is belefér.)
És egy oldó mondat: „lesz olyan idő, amikor már egyikünk sem lesz itt.”
Ezek a mondatok képesek lerántani a hályogot a szemünkről. És képessé tesznek bennünket arra, hogy megértsük: a látszat ellenére, nekünk, a szüleink gyerekeként nem dolgunk megőrizni a származási család egységét, felelősséget vállalni a szüleink hogylétéért, a család összetartásáért.
Viszont küldetésünk van abban, hogy megtiszteljük, és ha kell, meghaladjuk azokat a szellemi örökségeket, melyek továbbfejlesztése hozzásegíthet bennünket és utódainkat egy egészségesebb lelkületű világlátáshoz, akár egy boldogabb élethez.
Utószó
Minden ember arra vágyna, hogy csak jó szellemi örökséget kapjon, egy nagyon jó családban felnőve. Ez a vágy megakadályoz bennünket abban, hogy valódi szellemi örökségünket teljes egészében el tudjuk fogadni, magunkhoz tudjuk ölelni azt a súlyosan megrakott tarisznyát. Ha ez a tökéletes családmodell kritikus tömegben megvalósulna, akkor, ezen a lét-, és tudatszinten az nem a psziché fejlődéséhez, hanem devolúciójához vezetne – azaz hanyatláshoz. Semmi ok sem lenne arra, hogy a komfortzónánkból kilépjünk. Még így is nagyon nehéz, pedig többnyire, amit komfortzónának gondolunk, az minden, csak nem komfortos. Ezer és egy okunk lenne rá, hogy megtegyük. És mégis vonakodunk. Miért lépnénk ki, ha minden tökéletes lenne?
Mi azonban úgy teszünk, mint Karithy Frigyes Barabbás című művében tesznek a szenvedők. Érdemes elolvasni ezt a novellát. Megtalálod a Facebook oldalamon itt: www.facebook.com/odatartozom/?hc_ref=ARQuUfNY21IDK9MoEUDeStGHK9F59mC3V_Swn3EIpCmdLcNahTYmCR0XTy6q39JXgMg&fref=nf
A zárt csoportba Műhelyesnek itt jelentkezhetsz: www.facebook.com/groups/1466490956722160/
Köszönöm, hogy velem utaztál!
Jegyzetem megosztható, ha úgy érzed, jó lenne másoknak is elolvasni.