Egy kis balatoni feljegyzés abból az alkalomból, hogy vihar van, nincs internet és egyedül vagyok itthon.
A Magyar Tenger gyermekkorom legkedvesebb nyaralásaihoz adott otthont. Azokra az időkre is emlékeztet most, amikor anyukám szinte a játszó pajtásom volt. Amikor pedig már cseperedtem, életem első nagy szerelmét is e tenger partján ismertem meg. De mit hozott a Balaton az idén?
Ma, 2017-ben pedig itt ülök jó tizenöt év után ismét a partján, pontosan ugyanazon a helyen, ahol megismerkedtünk hajdan. De az sokkal régebben volt. Itt vannak a gyerekeim – a fiam és a menyem -, és az unokáim, de ő nincs itt – s az életemben sincs már 25 éve...
Harmincnégy év távlatából nézve megkoptak az érzések, s új élmények várnak immár. Új kincseket gyűjtök. Ebből a szerelemből kötött házasságban fogant fiammal és két fiú unokámmal pancsolunk, lubickolunk, játszunk…Este a tó partján pedig beszélgetünk.
Barnuskámmal már elvehetetlen a szerelem, Gergőhöz pedig most mentem először úgy igazán közel. Pedig már hét hónapos a lelkem. Úgy fogadott, mintha igen jól ismerne. Kicsit bámult rám tenger-kék szemeivel, aztán mosolyra húzta a száját. Nem tiltakozott, ha felvettem, ölelgettem, gondoztam, dajkáltam. Hamarosan ő is jön a hegytetői házikóba a Dombi Nagyihoz egy kis rendetlenkedésre. A délutáni főzeléket már együtt vesszük be.
Barnuskával igen sokat kell itt törődni. Nem olyan gyerek ám ő, akit letesznek egy sarokba, és ott marad óraszám. Inkább fut, akár egész nap, s minél fáradtabb, annál jobban fut, s annál nagyobbat is esik. Egyik este vacsora után trambulinozni mentünk. Elképesztően ügyesen ugrál. Szeretem, ahogy egyben van ez a gyerek. Felveszi a ritmust, s el nem esik a világért sem. Ám egyszer csak meglátja az a felfújható piros kis autót, ami egész nap izgatta őt, ha meglátta a vízben. Már számtalanszor megbeszéltük, hogy van kereke és lámpái, viszont nincs kormánya. Abbahagyta az ugrálást, és mondta, hogy most menjünk a kocsihoz, és nézzük meg. Még csak két éves, de egész kerek mondatokban beszél. Kínosan ügyelve arra, hogy a mondanivalójának legyen értelme.
Már dörzsölt vagyok, meg tapasztalt. Nagyon jól tudom, hogy egy két éves gyermek egyedül szeret játszani, ha nem izgatja túl a környezete, szemlélődő életmódot folytat inkább, semhogy innen-oda kapkodjon. Ám a balatoni csodák már jó egy hete kavargatták az ő kis lelkét, így aztán nyugtalan lett, és alig tudta bárki felnőtt lekötni a figyelmét. Ha horgásztak, kacsát akart etetni, ha trambulinoztunk, piros kocsit akart nézni…
Ám én most nem a tapasztalt nagyi voltam abban a pillanatban, hanem a fáradt nagyi, akit nem érdekelt a gyermekpszichológia. Méregbe gurultam, s mondtam neki: idefigyelj Barnus! Ha most odamegyünk ahhoz a piros autóhoz, a nagyi kidobja a kukába! Láttam, hogy a gyermek gondolkodóba esik. Majd huncut mosoly jelent meg a szemében. – Kidobja a nagyi? – kérdezett vissza. – Bizony!Úgy kidobom, mint a sicc! Először zavarba jött, majd nevetni kezdett. Azt hiszem, megértett valamit a lényegből, mert már nem is akart odamenni, hanem ugrált tovább.
Hmmm…az anyaság el nem kerülhető feladatokat és terheket ró a szülőkre – egy kicsit többet az anyára. Unokáim édesanyában láttam hajdani magam, ahogyan fáradva-fáradhatatlanul szalad gyermeke után, dajkál, szoptat, ide teszi, oda teszi a kicsit, míg el nem alszik. Éjszaka felkel, ha sírnak. Én is felébredek, de nem mozdulok. Mert tudom, hogy nem én vagyok, akire a síró gyermek most vár. Anyukám valahogy nem akarta megérteni, hogy hiába ringatja ő a síró babámat éjszaka, én attól még nem fogok álomba szenderülni. Ahhoz legalább betegnek kellene lennem. És én szerencsére nem voltam beteg. Így aztán anyuval is meg kellett küzdenem minden sírós éjjelen. Itt a Balaton melletti üdülőben most már én vagyok a nagymama. És ami nem az én dolgom, abba nem ütöm a nózimat – így hát aludtam tovább…különben is, a sírdogálás egy kis cicire hamar abbamaradt.
Csak három napot voltam ezen az időutazáson. Amikor elköszöntem, fájt a szívem, hogy már el kell mennem. Bár bizonyos szempontból igen fárasztó volt ez az idő. Akkor éreztem, hogy itt van egy család, és én most elmegyek, és a Balaton nélkülem hullámzik tovább…
2017. augusztus 2-án…. napra pontosan 34 évvel ez előtt…amikor megismerkedtem azzal a fiúval…Ki gondolta volna…hogy tiszavirág kapcsolódásunk ennyi gyönyörűséges életet teremt majd…Én hittem benne! Igaz, csak a gyerekekig láttam…így ezek a pillanatok unokáimmal, szépséges meglepetések, ajándékok. És nincs is más feladatom, mint teljesen jelen lenni ezen pillanatok számára.