Van már annak jó tizenöt esztendeje, hogy Rüdiger Dahlke könyvében összetalálkoztunk. Én és a „függőleges világkép”. Ez is a hivatkozott könyv címe. Függőleges világkép. Mely nem más, mint a fogalmi én kiteljesedése a gondolkozásban. A fogalmi én valamikor a gyermekkorban születik 4-7 éves kor között, és a serdülő kor végére teljesedik ki. Manapság ez az időszak 11-15 éves korig tart – fiúknál egy kicsit későbbre tolódik. A gondolkodásról való gondolkodás képessége lassan sodorja az ifjút a szocioszentrikus gondolkodásból a világcentrikus felé. (Ken Wilber: A működő szellem rövid története) Ilyenkor következik be az elsődleges közösségektől (család, általános iskolai közösség) való részleges, vagy teljes elszakadás, és hatalmas problémává növi ki magát egyfajta identitást-zavart keltve az ifjú leányban, fiúban: „ki vagyok én? hová tartozom? és mi a feladatom?”
Ezek a létezéssel összefüggő alapvető kérdések a mai fiatalokban már megfogalmazódni is alig tudnak. Hiszen a cyber világ pontosan a gondolkodás képességét rombolja. Kész információkkal és kész képekkel tudnak csak dolgozni, és egyre inkább kihalófélben van a kreatív gondolkodás és vele együtt hanyatlik az alkotókészség.
Ezért, ma a népmeséknek, különösen az írott mesének, később pedig az elvont gondolkodásra való ösztönzésnek hatalmas jelentősége van a családi keretek között (4-7 éves kor), és kellene, hogy jelentősége legyen az iskola keretei között (7-15 éves korig).
Nem kell mondanom, azt hiszem, hiszen mindenki tudja, hogy ezzel szemben a családban két kiégett szülő között ott a Tv és a laptop, táblagép, androidos kütyü, melyből dől a kész információ a gyerekre, az iskolában pedig az információ-beöntés csak fokozódik. Az eredmény pedig: halálsápadt, fáradt gyerekek, akik képtelenek koncetrálni és megülni a fenekükön, ha éppen arra van szükség.
Mindezeket azért írtam le, hogy érzékeltessem, milyen nagy körültekintést igényel a hírvivők részéről, amikor fiatal-felnőtt gyerekeket szeretnének megszólítani például a női testtudatosságról szóló programmal. Ha van egy kis eszünk, előbb körülnézünk. Hogyan csinálják mások? Hogyan csinálják például a jól menő keresztény egyházak? Milyen sebet kínálnak begyógyításra?
Nem kérdés, hogy nem csak arról van itt szó, tudunk-e a fiatalok nyelvén szólni, hanem arról is, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy melyek a mai fiatalok legmélyebb lelki sebei? Hogyan neveznénk a fiatal felnőttben ezeket a sebeket? „Az Elhanyagolt”. „A nem várt”. „A kolonc”. „A mindenkiben csalódott”. „Magányos”. „Túlterhelt”. Lassan elmondhatjuk, hogy egy jó vastag könyvet lehetne írni a függőleges világkép szellemében, teleírva és hosszasan jellemezve „destruált” archetípusokkal, melyek az egyes életszerepek sötét oldalát szimbolizálnák.
Most, amikor felötlik bennünk, hogy megszólítsuk őket… Először azt gondoljuk, hogy a legjobb megoldás, ha az ő nyelvükön szólunk. De kérdem én: milyen nyelv ez? És hogyan fogjuk mi magunkat érezni, ha ehhez a nyelvezethez le kell mennünk kutyába? És ha lementünk kutyába, akkor gyorsan átadjuk azt a halom tudást, ami számukra megint feldolgozhatatlan információ-dömpingnek fog tűnni? De a tárhely az agyukban már rég túlcsordult. Tehát nem kell! Elutasítás lesz belőle.
Kicsit körülnézek most. Mit tesznek nagyon bölcsen az egyházak? Megérintik szelíden a bennük élő sebzett gyermeket. „Jöjjetek hozzám mind, akik megfáradtatok”. Ez nem csak a vénségeknek szól. Ma már tizenévesen is fáradt az ember. A hittérítőket érdekli, hogy „mi van veletek?” „Kiben csalódtál, akire számítottál?” És ki lenne ma? Mutassunk csak egyet-kettőt, aki nem hordoz magában valami mély magányosságot és szomorúságot? Ezen a kapun bejutva úgyszólván sima már az út. Ha a szüleid nem is, de Jézus tett érted, és tesz érted most is, folyamatosan. A gyermekek ugyan nem kívánnák, éppen ők nem kívánnák, hogy bárki is „keresztre feszítse” magát miattuk-értük. A meg-nem fogható Istenfiától azonban még ezt is képesek elfogadni, ugyanakkor megkötik azt a szerencsétlen szerződést magukban, hogy ellentételezésképpen egész életükben hűségesek lesznek hozzá. Ne tessenek most, kedves keresztény ismerőseim, barátaim lehúzni rólam a körösztvizet! Vagy tessenek. Ahogy jól esik. Ez a tényen nem változtat, miszerint gyermeki attitűddel kötődnek a mélyen vallásos emberek az Atyához. És komoly fixációban vannak. Ebben az állapotban nem tud a teremtés tudati evolúciója helyesen működni. Mi is ez? 1.) Azonosulás 2.) Differenciálódás 3.) Megőrzés, de meghaladás. Egy-egy nagy fejezet bekezdései. És kiterjesztve a nézőpontot a „fejállomásokra”, a totális egocentrizmusból a szociocentrikusságon át a világcentrikusságig való eljutásról van szó. A vallások úgy dolgoznak, hogy kiemelik az egyént a totális egocentrizmusból, beemelik a szociocentrikusság rendszerébe, és szabályok és szerepek segítségével irányítják a híveket. A kapu őrzője a továbblépés megakadályozására pedig a jó öreg bűntudat. Higgyétek el, nagyon sok embert ismertem meg az ötven évem alatt, és közülük nem egy – több diplomával, széles látókörrel, és 60+ életkorban is - még mindig a 7-11 éves gyermek tudatállapotával viszonyul vallásához és vallásán keresztül Istenéhez.
Így történhetett meg velem, hogy a baptista lelkész úr kemény elutasításával találkozhattam, amikor a dobköröm számára kerestem itt a faluban a helyet. Hogyan is fogalmazott a pásztor? „Jézus arra tanított bennünket, hogy minden embertársunkat szeretni kell.” Ez a friss példám arra, amit a szabály-szerepről most elmondtam.
Cikkemnek nem az a célja, hogy pocskondiázzak. Csak tanulmányozom itt, hogy mi a „kerítés pszichológiája”.
Megint csak nem akarunk lemenni kutyába, és orvvadászba meg főképp nem. De azt hiszem, érdemes alaposan elgondolkozni: információt akarunk átadni elsősorban a fiataloknak a testtudatosságról, vagy inkább élményt kellene adni nekik? És lehetőséget, hogy mélyen eltemetett odújukból ki tudjanak legalább kukkantani.
Kellene néhány fiatal, akik el tudnak köteleződni, mert az élet kegyes volt hozzájuk, és talán kevesebb sebet gyűjtöttek be; és kellene néhány ifjú, akik felébredtek arra: „de hiszen ezer sebből vérzek! Meg kell gyógyítanom magam!” Kellene néhány fiatal, aki a saját útján a differenciálódás időszakában van, és kinyílt a szeme arra, hogy „NINCS MINDEN RENDBEN”. Vajon hol vannak ők?
Eddig látom a történetet. Aztán majd alakul magától.
Köszönöm a figyelmet!