Vágyom várom…ez volt a dal, melyet kértem a körtől tegnap Holló dobkörén. Rövid, de annál velősebb tanítást is kaptunk Hollótól ehhez a dalhoz. Ő így adta át: addig énekled ezt a dalt, amíg el nem indulsz. És aztán én még hozzá tettem magamban az előzőleg elhangzott néhány gondolatából: amíg meg nem találom a saját igazságomat. Mert már elindultam! És jééé! Ezen az úton is vannak kövek. De nem kavicsok ám! Igazi, nagy, éles kövek!
Miközben az első elvonulásra készülök az asszonyokkal, néha úgy érzem: nem bírom tovább a sok betűt, a sok tenni valót. Olvasok reggel, este, éjszaka. És dolgozom a csoport-lelken. Mellesleg vannak magánügyeim is, azokkal is kezdeni kell valamit. Szóval: köszönöm, nem unatkozom! Ugyanakkor nagyon hálás vagyok nőtársaimnak, és mindenki másnak, hogy minden tőlük telhetőt hozzá tesznek a munkámhoz.
A saját igazság témaköre évek óta motoszkál bennem. Bekukkantok ide, benézek oda, elolvasok ezt, aztán azt. Mindegyik felpezsdít, megörvendeztet, amikor bölcsességekre bukkanok. No, de amikor érzem, hogy holnap és holnap, és holnapután is ezt fogom csinálni, megint csak belebotlom a monotónia kövébe. Úristen, Andrea! – mondom ezt így magamnak! Tudod te, hogy hány ember szeretné most, ebben a pillanatban, szíve minden vágyával azt csinálni, amit szeretne? Neked meg megadatik, aztán mégis békétlen vagy! Nahát! Minő gyalázat!
Miután végre kikecmeregtem saját magam ácsolta gyalázó-istállómból, végül is arra jutottam, hogy ja. Én tényleg azt teszek, amit szeretnék. Most van ám ez, és nem majd lesz. Eleven, élő valóság! Vajon hol lakozik annak az igazsága, hogy mégis fellázadsz? Hogy azt érzed időnként, hogy valósággal kifolyik a szemed, és nem bírod tovább? Miért nem mész akkor aludni? Aha! Csak nem már megint valakivé akarsz válni? Hát nem volt még elég?
Ilyen jól el szoktam magammal beszélgetni. Legtöbbször jutok valamire. És ma, ma felkerült az „i”-re a pont. Nem mintha eddig is nem tudtam volna a helyes választ, de hajlamos vagyok amnéziába esni időnként – főképp, ha saját magamról van szó. Barátnőmmel folytatott hosszas telefonbeszélgetésünk tette fel azt a pontot.
Annak a szabadsága, hogy bárki, így én is, azt tehetem, amit szeretnék, amire vágyom, amikor ez a szabadság realizálódik, akkor is ott a feladat, akár többször is, hogy döntenem kell mellette, vagy ellene. Nem úgy van, hogy egyszer elvesszük feleségül, egyszer nekifogunk, aztán le van tudva az egész. Amikor nem tudom szeretni, mert inkább fáraszt, mint feltölt, akkor arra kell fordítanom a figyelmemet, hogy az adott tevékenységem a mostani pillanatomat éppen értelemmel tölti meg.. Ha hajlandó vagyok megkeresni benne ezt az értelmet. Nagyon fontos felismerés volt számomra, vagy inkább emlékezés, hogy a tevékenységeket magam teszem fárasztóvá vagy unalmassá. Ahelyett, hogy odahagynám, tehetek egy kísérletet arra, hogy minden, mentális ítéletemet félretegyem, és teljes jelenlétemmel koncentráljak arra, amit teszek. És akkor megnyilvánul valami más: a pillanat szépsége.
Végső soron az én egyik, fontos igazságomhoz érkeztem el. Úgy látom, hogy életem nagy részét nem ebben a szellemben éltem. Viszont vágyom és várom, hogy mától ne így legyen! És bár csöpögő nózival ülök most itt a gépem előtt, és egyéb testi nyavalyák gyötörnek, minden idegszálammal itt vagyok, ide figyelek, és nem törődöm semmi egyébbel.
Amikor érzem a hívást, kimegyek egyedül a mezőre a kutyával meg a dobbal. Felkucorodom a lesre, és össze-vissza dünnyögök mindenfélét. Nem hallja senki. Mindig Észak-Asszonyához imádkozom látomásért. Útmutatásért. És megfigyelem, hogy Nyugat-Őseimmel még mindig hadilábon állok. Nem akarok ezzel semmit kezdeni, de azért tudatosítom magamban, hogy most így vagyok ezzel. Majd. Vagy nem, vagy igen. Mindegy. A belső kényszer balra el, és helyébe engedem a motivációt.
A dolgok, a tevékenységek tehát nem válnak maguktól csak úgy szerethetővé, könnyűvé. Az értékes kincsekért meg kell küzdeni, meg kell dolgozni. Végtelen elfecsérelt időnek érzem minden pillanatom, amit aggodalmaskodással, nyavalygással, elkerüléssel töltök. De már nem töltök, vagy legalábbis törekszem erre.
Vágyom, várom, hogy a föld méhe megnyíljon, s bíborban táncoljon! Minden pillanat szépségéért és teljességéért imádkozom, és hálás vagyok, ha megélhetem.
Amikor érzem a hívást, megírok egy-egy meditációt. Most a vérmisztériumokon dolgozom. Az Életkör nagy hatással volt rám – tudom, nem mondok vele semmi újat, amikor azt mondom, hogy egyre inkább felszabadít. És ha meg kell küzdenem a technika ördögével, akkor megküzdök. Nem azért adta nekem a Jóisten a kreatív erőmet, hogy lecsapjam az egészet, és azt mondjam: nem csinálom tovább! Eddig még mindig én nyertem. Utólag csak csodálkozom: hogy voltam képes egy egész napot eltölteni ezzel? De aztán mégis sikerült!
Arra jutottam tehát, hogy életem legfőbb célja az életem maga. Ez bír a legnagyobb értékkel a számomra. Hogy azon belül mit csinálok és mit nem – szinte mindegy. Mondjuk, hóhérnak nem mennék el. Ez azt is jelenti, hogy fenntartások nélkül élek a választási jogommal.
Azért nem érdemes felébredni, hogy valakivé válhassak. Azért érdemes felébredni, hogy teljessé tudjam tenni az életemet. Életem nagy részében azt a programot hallgattam, hogy „mit kell csinálni, meg mit nem szabad tenni – nekem.” Amikor valamivé akarok válni, akkor köztes célokat tűzök ki magam elé: diplomát akarok, és az által majd mérnökké, pedagógussá, orvossá válok. Vagy: kitanulom ezt és azt a szakmát, és akkor asztalos leszek, vagy szakács, vagy irodai ügyintézővé válok. Válok, válok, válok. Valakivé válok, aki nem vagyok most. Ez egy agyrém! Amikor mindezeket el kezdem tanulni, akkor már valójában annak kellene lennem. Ehelyett tanulok, mint a barom – mondjuk egy orvosi, vagy jogi egyetemen, és ott hallgató vagyok. És a köztes cél a diploma megszerzése, mert az által majd leszek…orvos, meg ügyvéd, meg mérnök. Vagy bármi.
Az sem helyes dolog, amikor már váltam azzá, aki lenni akartam, de még mindig úgy csinálok, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Ebben a esetben a felelősség felvállalása körül van tennivalóm.
Egyszer jól lebuktattam saját magam. Vendégségben voltunk. Egy távoli rokon, aki nem is az én rokonom, megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Tisztán emlékszem, hogy az volt a fejemben, hogy most bepróbálom magam. Nem azt fogom mondani, hogy takarító vagyok, hanem azt, hogy írónő, meg költő. Nyilvánvaló, hogy ez nekem volt fontos. Bár az asszony, tenyeres-talpas, dolgos, igazi vidéki asszony volt, és valószínűleg ő többre tartja a kétkezi munkát, mégis nála próbáltam be magam ezzel az író, meg költőnő szöveggel. Ő pedig – egyébként tanult és intelligens asszony lévén – mindössze egy bólintással nyugtázta az én kis magánakciómat. Mivel semmilyen érdemi reakciót nem kaptam tőle, magamat kezdtem figyelni. Milyen érzés volt nekem ezt kimondani? És felfedeztem magamban a kis piti egót. Egyedül neki fontos, hogy kinek mutatja magát a külvilág felé. Na, látjátok, ez a gáz!
Nem is ragoznám ezt tovább. Befejezem most ezt a cikket, és aztán a másik dolgom után nézek. Igyekszem nem megfeledkezni a pillanat fontosságáról és az életem legfőbb céljáról, mely maga az életem.
Köszönöm , ha olvastál!